Idén januárban már a harmadik novellája jelent meg Ódor Jánosnak az Élet és irodalomban. A megyei múzeum Tolnán élő igazgatója mindenesetre úgy gondolja, hogy nem tévesztett pályát, a szépírás számára megmarad kedvtelésnek.
– Első novellája 2019 júniusában jelent meg az Élet és irodalomban, Gagarin dalra fakad címmel. Tavaly nyáron a Vasazás, idén januárban pedig már a harmadik, A cseresznye íze című írását jelenteti meg az ÉS. Ebben a folyóiratban publikálni, pláne rendszeresen, az minőséget és rangot jelent. Mikor fedezte fel magában az írói vénát?
– Mindenekelőtt leszögezném, hogy nem tartom magam szépírónak. 1995-től kezdve több mint 70 ismeretterjesztő írásom és szakmai tanulmányom jelent meg, vagyis nyomtatásban láttam már sokszor a nevemet. Önmagában tehát az, hogy jelenjen meg írásom, nem motivált. Az íróvá válás egy hosszú, sok gyakorlást igénylő folyamat, és egyáltalán nem biztos, hogy a végén valaki eredeti gondolatokat közvetítő íróvá válik.
Nagy megtiszteltetés, hogy neves lapok fogadják be írásaimat. Későn érő típus vagyok, négy-öt éve gondoltam azt, hogy az engem érdeklő és feszítő dolgokat megpróbálom szépirodalmi köntösben megírni. A régészet és a múzeumvezetés mellett valamilyen kreatív tevékenységre vágytam. Voltak sikertelen próbálkozásaim, de többen akadtak olyanok, akik olvasták az írásaimat és biztattak. Végül kötélnek álltam. Fontos szempont volt, hogy csak oda jelentkezzek, ahol szakmai szűrőn keresztül ítélik meg a szövegeket. Saját kiadásban soha nem jelentettem volna meg őket.
Több helyről is kaptam elutasítást, de mindig kértem és kaptam magyarázatot. Végül rájöttem: az, hogy ki mit tart jónak, jelentős részben ízlésbeli kérdés. Tehát emiatt nem estem kétségbe. Tudni kell azt is, hogy folyamatosan szűkülnek a publikálási lehetőségek. És egyre többen írnak, egyre több az íróiskola, ahol tanítják ezt – a szekszárdi Magasiskola is ilyesfajta műhely.
– Mikor, mit és hol publikált először? Az ÉS-en kívül hol jelentek meg már írásai?
– Az Élet és irodalomban jött ki elsőként a gagarinos novella, ami egy Parti Nagy Lajossal történt beszélgetés közben fogant meg. Az ÉS-en kívül idén a Kalligram és a Pad folyóiratban jelent meg egy novellám. Ezen kívül kettő másik vár megjelenésre, a szegedi Tiszatájban és a Spanyolnátha folyóiratban.
– Novelláiban mintha felsejlenének önéletrajzi elemek. Ez valóban így van? Egyáltalán: hogy születnek az írásai, milyen az alkotási folyamat?
– Flaubert mondása, miszerint Bovaryné én vagyok, örökérvényű. Minden írással foglalkozó merít kisebb-nagyobb mértékben saját életéből, ennek mértéke változó. Nem akarom tagadni az önéletrajzi eredetet sok esetben, erre tudatosan rá is erősítek azzal, hogy az elbeszélői ént több esetben Jánosnak neveztem el. Azonban ez mégis csak fikció, az általam elképzelt történetívbe helyezem be a valaha így-úgy megtörtént eseményeket, érzéseket. A helyszínek is olyanok, melyeket jól ismerek: szülővárosom Simontornya, Szekszárd, Dombóvár, Tolna megye.
Miután kitalálom a keretet, viszonylag gyorsan megírom a szöveget, általában egy-két hét alatt. Viszont ezt követően akár hónapokig szöszölök vele, aztán jegelem is, hogy egy idő elteltével viszonylag új szemmel tudjam szemlélni. Van néhány barátom, köztük írók, akikkel átnézetem stilisztikai szempontból és ötleteiket, javaslataikat mérlegelem, sokszor megfogadom. Az egyszerű, hagyományos, filmszerű, keserédes történetmesélés híve vagyok.
– Korábban sokáig vívódott, hogy megjelentesse-e az írásait. Mi volt az oka: az, hogy bizonytalan volt az írásai színvonalát illetően, vagy csak egyszerűen nem szeret kitárulkozni?
– Önmagában azt, hogy írtam és megjelent néhány novellám, még nem gondolnám hírértékűnek. Csupán Tolna megyében számos, több kötettel rendelkező író mozog a kulturális életben. Kutatóként és intézményvezetőként azt vallom, nem az adott személy az elsődleges, hanem a produktum. A szépírás kicsit azért más, mint a tudomány, mégiscsak egyfajta kitárulkozás. Ráadásul magamutogató fajtának se tartom magam. Szövegeim önéletrajzi vonatkozásai nem zavarnak, semmi vállalhatatlan nincs bennük és úgysem árulom el, hol húzódik a határ valóság és kitaláció között. Amúgy mindegy is, az a fontos, milyen hatást gyakorolnak az olvasóra szövegek.
– Múzeumigazgatói, régészi munkája mellett jelentős irodalomszervező tevékenységet is végez. Rengeteget olvas, és családja, három gyermeke is van. Az írásra hogy marad idő?
– Az irodalom szeretete gyerekkorom óta kísér. Büszke vagyok Tolna megye irodalmi hagyományaira és nagyságaira. Kultuszuk ápolása munkaköri kötelességemen túl is teljesen természetes. Sokat olvasok kortárs írókat, nagy rácsodálkozásaim voltak a jövő klasszikusait felfedezve. A könyvet, mint tárgyat is becsülöm, a dedikált köteteket kedves íróimtól gyűjtöm. De ebből még nem következett volna, hogy magam is nekiállok szövegeket fabrikálni. Szabad időm valóban kevés, de sajnos nem vagyok jó alvó és a hajnali időszakban egyszer csak arra gondoltam, mi történne, ha a reggeli órákban nem csak hivatali dolgokkal foglalkoznék.
– Jelenleg is dolgozik valamin? Marad a novellánál, vagy esetleg más műfajban is kipróbálná magát?
– Január elején kaptam egy felkérést, azt megírtam, másfél oldalas, kis érdekes. Régen nem írtam, magam is meglepődtem, milyen könnyen és gyorsan elkészült. A hivatali teendőim most az átlagosnál jobban leterhelnek, az előbb emlegetett kis novellát leszámítva most nem tudok ráhangolódni a szépírásra.
Középiskolás koromban, mint sokan, írtam felejtős verseket, tévút volt. Elkezdtem egy kisregényt is, abba belefulladtam. Tehát egyelőre marad a novella. Számomra épp ez e megfelelő prózai műfaj, ebben érzem magam otthonosan, ami a vers és a regény közötti méretével kihívás is egyben. Egyúttal a rövid időkeret, sokszor az egyetlen pillanatba sűríthetőség lehetősége felvillanyoz, mit lehet egy adott pillanatban elmondani, múltról, jelenről és jövendőről.
– Nem gondolt még rá, hogy esetleg irodalmi pályát kellett volna választania?
– Nem. És nem csak azért, mert szépirodalomból csak nagyon kevesen élnek meg, de az ember lássa be és fogadja el helyzetét: író példaképeimnek – például Garcia Marqueznek, Rubin Szilárdnak vagy Mészöly Miklósnak – a lábuk nyomába se érhetek. Jól van ez így, hogy megmarad a szépírás hobbinak
