Tolna város történetének és hagyományainak leírása

A kezdetek

Tolna története a római korig visszavezethető. A Duna-parton húzódott a limes, a rómaiak határvédő erődítményeinek lánca. A Tolnánál használt rév- és vámhelyet az "Alta Ripa" nevű castellum vigyázta. Ez katonai jellegű település volt, és csak a Római Birodalom felbomlása után vált lehetővé, hogy a helyén polgári település alakulhasson ki, oly módon, hogy az elhagyott épületeket az idesodródó népcsoportok birtokba vették. A tolnai átkelő jelentőségét mutatja, hogy a honfoglalást követően már ismét lakták.
A honfoglalás után a fejedelemfiak és unokák téli szállásai voltak Tolna és Kalocsa környékén. Az itt lévő átkelőhelyet ekkor is használták. A kalandozások korában már vámot is szedtek. Géza idejében Vajk-István kapta meg a tolnai uradalmat.

Tolna története

Tolna története

Az elsõ írásos emlék az 1055-ben kelt tihanyi alapítólevélben található Tolnáról. I. András király a tolnai vám- és átkelõhely jövedelmének harmadát adta az apátságnak. "...tertiam partem inthelena cum portu et tributum..." Itt találkozhatunk elõször a Thelena névvel, mely név eredetén máig vitatkoznak. Valószínűnek tűnik, hogy a telonum, illetve többesszámú alakja a telona=vámok, vámhelyek szóból keletkezett, de nem zárható ki a személynévbõl való kialakulás sem.
A következõ irat III. Béla király levele, mely a székesfehérvári keresztesek javait erõsíti meg. Ennek záradékában szerepel Pázmány tolnai ispán neve: "Poznan comite de Talena".
A tolnai vár alapításáról is megoszlanak a vélemények, 1000 és 1038 között többféle felvetés is született. Általában a Szent István általi alapítást tartják a leglehetségesebbnek.

István királySzent István mellszobra Tolna központjában

Ettõl kezdve Tolnavár néven említik a települést a 15. sz. végéig. Ez a vár valószínűleg földvár lehetett. Feladata kezdetben a várnép biztonságának védelme, majd a jeruzsálemi zarándokút útvonalának a nagy hadiúton való kijelölése után az út felügyelete és a környék védelme vált a fõ feladattá a zarándokokkal és a keresztes hadakkal szemben.
Könyves Kálmán öccsének, Álmosnak adományozta Tolnát. Álmos megvakított fia, Béla számára II. István ezt a helyet jelölte ki szállásul. Vak Béla királlyá koronázása után a pécsváradi szerzeteseknek adta a tolnai piacvám hasznát, valamint más javakat is.
Ezek alapján feltételezhetõ, hogy a tolnai uradalom a 12.sz-ig a trónörökös birtoka volt.

A tatárjárás után

A tatárjárás Tolnát sem kímélte. A hordák elvonulása után egy új típusú vár- és vármegyeszervezet alakult ki. Tolna a Kõszegiek birtoka lett. Tõlük foglalta vissza ostrommal Károly Róbert az 1316-1317-es harcok alatt Tolnavárat, mely harcokban a király személyesen is jelen volt.
Egy 1279. évi oklevélben jelenik meg elõször külön Tolna vár, és Tolna falu. A vár már bizonyára szilárdabb anyagból épülhetett elõdjénél. De már nem volt alkalmas a növekedõ népesség befogadására. Szomszédságában alakult ki a település, melyet az oklevelek hol a "villa" (falu), hol a "possessio" (birtok) szóval jelölnek. A 14. századtól már a települést is Tolnavár néven nevezik. Ebben az idõben sok megyegyűlést tartottak Tolnaváron. A helység egyre gyarapodott annyira, hogy kb. a 15. sz. második felére, valószínűleg Zsigmond királytól megkapta a mezõvárosi privilégiumokat. Az eddigi királyi, illetve királynéi birtokot I. Ulászló adományozta el végleges adományként a fehérvári prépostnak, bár már 1395-ben Zsigmond egy ideig a Marcaliaknak adta Tolnavár királyi birtokot valamennyi jogával.
A XV. század második felére rangos mezõvárossá növekedett Tolnavár. Népessége rétegzõdött, a jobbágyokat civis (polgár), hospes (újtelepes), rusticus (paraszt) néveken jelölik. Plébániatemploma, kápolnája volt. Valószínűleg szerzetesrend is működhetett a városban, talán a pálosok, de erre konkrét forrás sajnos nincs. Valószínűleg már ekkor magas szinten oktató latin iskolája lehetett, de erre szintén nem találtak bizonyítékot. Iskolája meglétére és magas színvonalára lehet bizonyíték, hogy ebben az idõben feltűnnek a bécsi egyetemen a tolnai diákok, de megtalálhatók Krakkóban is.
A XV. század közepén, V. László királytól a város címerhasználati jogot kapott. Ulászló király oklevele újabb privilégiumot adott a tolnaiaknak "kivesszük a parasztok alávetett és megvetett rendjébõl, és Tolna mezõváros valamennyi jelenlegi és jövõbeli polgárát, telepesét, lakosát felemeljük az ország valódi nemeseihez hasonló szabadság kiváltságaiba helyezve...".
Mátyás 1463-ban Tolnavárra hívta össze az országgyűlést. A király itt is tartózkodott több hétig, a gyűlés célja a török elleni hadjárat megindításának elõkészítése volt. 1465-ben szintén itt volt a királyi tanácskozás. Ekkor az urak Tolnán ünnepelték meg a karácsonyt. 1466 novemberében újabb országgyűlés volt Tolnavár mellett. A vármegyei törvényszék rendszeresen ülésezett a városban.
Mátyás király országlátogató útjai alkalmával többször megszállt Tolnán, pl. 1475-ben, ahol is elõször szerepel a királyi kancellária iratain a Tolna oppidum név. A XVI. századra tehát eltűnt a város nevébõl a "vár" szó, és innentõl kezdve a Tolna névvel találkozhatunk. Lakói mezõgazdaságból, halászatból élt, de megszaporodott a céhekbe tömörült iparosok és kereskedõk száma is. Iskolája az egyetemi tanulmányokhoz is alapot biztosító magas szintű oktatási intézmény volt. A fõesperesség és a fõispáni hivatal viszont már nem Tolnán működött. Városlakók által választott elöljárók állnak a közösség élén. Tolna, ha státusában meg is maradt mezõvárosnak, mégis szabad királyi városi kiváltságokkal rendelkezett, használhatta saját címerét.
E fejlõdést veszélyeztette az országban egyre jobban elharapózó fejetlenség, anarchia. Az 1514-es parasztlázadás idején Tolnán is garázdálkodtak idegenek, de tolnai jobbágyokról is szólnak híradások, hogy megtámadtak kúriákat. Majd a török veszedelem miatt került végveszélybe a város. II. Lajos király 1526. augusztus 6-án megérkezik a tolnai gyülekezõhelyre hadaival, innen indult mohácsi végzete felé.

A török hódoltság

A Mohácsnál gyõztes török hadak már szeptember 6-án megszállták Tolna környékét és letáboroztak a Duna partján. A város jórész üresen állt, a népesség áthúzódhatott a Duna túloldalára. Ettõl kezdve Tolna sorsáról hosszú ideig nincs híradás, csak annyi, hogy 1537-ben a ferencesek megtelepedtek a városban. A török kincstár 1542-tõl tartott vámszedõt a tolnai kikötõben, 1543-ban Szulejmán szultán érkezett Tolnára. A város a török birodalom része lett.
A törökök Szekszárdra helyezték a béget, Tolna a török kiűzésig ennek felügyelete alá tartozott. Helyõrséget sem helyeztek el a városban.
Ebbõl az idõbõl Tolna városképérõl az erre utazó követségi alkalmazottak tollából maradt ránk híradás. A város rendetlen, védõművek nélküli látképe nem tett nagy benyomást az erre utazó, szervezett városokhoz szokott nyugati utazókban. Mégis egyesek szépnek, környékét gondosan műveltnek írták le. Állt a Szent Katalinnak ajánlott plébániatemplom, valamint a Szent Bertalan kápolna, az 1663. Évi helyszínrajzon látható a Szokollu Musztafa budai pasa által a város ÉNY-i részén emeltetett karavánszeráj. A városban volt dzsámi is, de minaretrõl nincs híradás. Szerény épület lehetett a török fürdõ, mivel senki sem említette leírásában. Több kõépület is lehetett a városban, például a városháza, az iskola, a lelkészlak, pár polgárház. Öt utcát említenek az átutazók, mint jelentõsebb utat: a Péntek, a Nagy, a Csapó, a Varga, a Kápolna, utcát, valamint a Kis-Tolnát, mely név inkább városrész jellegre utal, s a Duna túlpartján helyezkedett el. Viszont a város vízvezetékkel rendelkezett, nem is akármilyennel, mert Körmöcbányáról kértek segítséget a megjavítására.
A város ebben az idõben soknemzetiségű, a hódoltság talán a legsokszínűbb települése volt. A magyarok és a törökök mellett megtaláljuk a rácokat, az olaszokat, a dalmáciai délszlávokat, a cigányokat, a zsidókat.
Az utazók egy dologban egyetértettek Tolnával kapcsoltban: nagy város. Lakossága az 1560-as években megközelíthette a 8000 fõt, akkor, mikor Magyarországon Budának és Pestnek a lakossága alig haladta meg a 10.000 fõt. Tehát ez a szám rendkívülien magas népességnek számít. A lakosságszám a százas utolsó negyedében esett vissza. Az okok: a magas adók, váltságdíjak, hogy a török birodalom a területén élõket nem tudta megvédeni a zaklatásoktól. Sok polgár a bizonytalan lét miatt a királyi Magyarország városaiba vándorolt. Pedig a mezõgazdaság adottságai kitűnõek voltak e vidéken. Kivált kitűnõ borait és hatalmas halait dicsérték. A tolnai szõlõk túlnyúltak a város határain, Grábócon, Szekszárdon, Sióagárdon, de még a Duna túlpartján is termeltek bort. A környéken Tolna volt a borkultúra központja abban az idõben. A gabonatermesztés nem már nem volt ennyire jelentõs a termõföldek szűkös volta miatt, ez az állattenyésztésnek is korlátot állított. A kézműipar sok képviselõjével találkozhatunk a korabeli városban, és legalább egy, de valószínűleg több céh is műkötött itt. A kereskedelmi tevékenység jelentõs volt, ami a város fekvésébõl következik. A kereskedõk már a 16. században létrehozták az érdekképviseleti szervüket, a contuberniumot. Kereskedtek Nyugat-Magyarországgal és Béccsel is.

Tolnán, mint minden török által elfoglalt városban török közigazgatást vezetek be. Azon ritka városok közé tartozott, melyben kádit (bírót) helyeztek el. De ez nem jelentette azt, hogy a magyar magisztrátus működése teljesen megszűnt volna. Sõt, (sajnos) adózni sem csak a töröknek adóztak, hanem magyar részre is, elõször Szigetvárnak, majd annak eleste után Veszprémnek, végül a Pozsonyi Kamara saját kezelésébe vette a város adóztatását. Tolna magyar lakossága a török megszállás kezdetén teljes egészben katolikus vallású volt. A lutheri reformációt Eszéki Zigerius (Szigeti) Imre vitte be a városba 1545-1546 körül. Neki csak kevés hívet sikerült toboroznia, s ez nem változott utódai alatt sem. 1551-ben azonban áttelepült ide Sztárai Mihály, a Dráva-szög reformátora, majd melléje Békésrõl Szegedi Kis István iskolamesternek. A két nagyformátumú hitújító remekül kiegészítette egymást. Sztárai lobbanékony, akaratos, lépten-nyomon gúnyt űzött a katolikusokból. Szegedi Kis mértéktartóbb, érthetõbb hírben állt. Az összeütközéseket a katolikusok és a lutheránusok között az is fokozta, hogy közösen használtak egy templomot. Sztáraiék után a lutheri irányzatot lassan a kálvini váltotta fel. Az 1850-es évekre a lakosság döntõ többsége már a református vallást követte. A református iskolát Zigérius Imre alapította 1548-ban. A mellette működõ katolikus iskolából csak 60 tanulót tudott átcsábítani. Az iskola Szegedi Kis rektorsága alatt lett népszerű. Ekkor már nem csak alapfokú, hanem középfokú oktatás is folyt. Tolnán nyelveket: görögöt, hébert, latint, a szabad művészeteket (artes liberales): grammatikát, retorikát, dialektikát, aritmetikát, asztronómiát, geometriát és muzsikát oktattak. Tehát a tolnai iskola berendezkedése a wittenbergi akadémia rendjét követte. Magas színvonalú oktatást nyújtott, ilyen színvonalú képzést nyújtó iskola a tolnain kívül nem volt a hódoltság területén. Az itt végzett diákok közül sok Wittenbergben vagy Heidelbergben tanult tovább.

A török uralom alatt is nagy és erõs településnek az 1593-ban megindult 15 éves háború adta meg a kegyelemdöfést. Évrõl évre a török és a tatár hadak itt vonultak keresztül nyugat felé és vissza, ami a magyar határvédõket is vonzotta. Ezek portyákkal akadályozták meg a török utánpótlást. 1599-ben Tolnánál arattak fényes gyõzelmet a török hajóhadon egy ilyen beütés alkalmával. Végül a magyar településeket "felszabadító" keresztény csapatok dúlták fel végleg a várost, miközben végigdúlták a Duna jobb partját 1603-ban. Ekkorra Tolna végleg elnéptelenedett, lakosai Gyõrbe, Komáromba, vagy más védettebb nagyvárosba menekültek. Tolna lakóinak egy része, miután a törökök kiűzettek az országból, visszatért, de a város csak árnyéka volt egykori önmagának. Egy 1696-os összeírás szerint 22 szerb, 6 magyar és 1 német család élt itt. Több utalás is történik korabeli dokumentumokban arra, hogy a Rákóczi szabadságharc idején Tolna hosszabb ideig ismét lakatlan volt, mivel a szerbeket vagy elűzték, vagy megölték. Összesen 9 háznyi magyar maradt a településen.

Újjáépítés, német betelepítések

1718-ban a szinte teljesen lakosság nélkül maradt várost Wallis Olivér György és Wallis Ferenc grófoknak adományozta III. Károly. Wallis gróf vásártartási jogot kért az uralkodótól a városnak, és azt meg is kapta. Ezzel Tolna ismét a megye mezõvárosai közé sorolhatta magát. Így már érdemes volt falai közé megtelepedni. 1718-ban készült el az elsõ árendális szerzõdés gróf Wallis Olivér aláírásával. Érdekessége a szerzõdésnek, hogy engedélyezte (persze megkötésekkel) a reformátusok megtelepedését is. Az 1720-as években megindult a német betelepülés, a Wallis grófok nagyrészt bajor területekrõl csábítottak ide telepeseket, melyek nagy része iparos volt. Ez a betelepedés körülbelül 1729-re megállapodott, a viszonyok rendezõdtek. A nagy vándorlások megszűntek. 1732-ben az egész tolnai uradalmat (Tolnát, Kakasdot, Belacot) báró Apponyi Lázár vette meg 32000 Forintért. 1733-ban adta ki oppidumát, mely sok keserűség forrása lett. Megemelte az adót, a mestereket külön adózással sújtotta, a hosszúfuvar megváltását 30 forintban állapították meg évente, stb. 1743-ban az uradalom Festetics Józsefre szállt, mely megváltotta azt az Apponyiaktól. Tolna új földesura elnyerte a pallosjogot is, valamint súlyos terheket rótt a város polgáraira, a mezõváros jogait jelentõsen megnyirbálta. Jelentõs teher volt a katonaság ellátása is.

Ennek ellenére, s annak ellenére, hogy 1745-ben akkora tűz pusztította a várost, hogy majdnem fele elpusztult, a mezõváros lakosainak száma folyamatosan nõtt. Számos mesterember, iparos települt ide céhes keretek között működtek. A város növekedett, szépült, többen készíttettek szobrokat, kereszteket.

Festetics József halála után hatalmas adósság maradt hátra, így utódai Tolnát bérbe adták a kalocsai érseknek.

Festetics Pál halála után örökösödési viták kezdõdtek, sokszor három tulajdonosa is volt Tolnának. Végül az 1840-es évek elején báró Sina György szerezte meg Tolnát és a megfogyatkozott tolnai uradalmat.

Ebben az idõben a termelés feltételei a nyomásos gazdálkodáson alapuló gabonatermelést tette lehetõvé. A paraszti gazdaságokban fellendült a kapások, a dohány és a szõlõ termesztése. Már az ugart is művelték. E miatt csökkent a legeltetésre használt terület nagysága, lassan át kellett térni az istállóztatásra. Természetes lett a burgonya, kukorica termesztése, a lóhere vetése.

A Duna szerepe a város életében

A Pakstól délre húzódó folyószakasznak nem volt állandó medre. Bár Tolnán a part viszonylag magas volt, a víz sokszor alámosta, s az élesebb kanyarulatokban nagy volt a jég beállásának veszélye. Bár a 19. Század elsõ felében sokat tettek az árvízvédelemért, a veszélyt nem sikerül elhárítani. 1809-ben, 1834-ben, 1850-ben, sõt még 1862-ben is több tucatnyi ház került veszélybe, vagy dõlt össze. A töltések emelése mellett sarkantyúk létesítésével kísérelték meg a folyó sodrát enyhíteni. 1826-ban a vármegye sarkantyú építését rendelte el a tolnai malomrévben. 1841-re újabb két sarkantyú készült el, de megnyugtató eredményt ezek sem hoztak. A meddõ erõfeszítést látva báró Sina Clark Ádámot kérte fel, hogy vizsgáálja meg az említett Duna-szakaszt. Clark véleménye szerint újabb sarkantyúk építése legfeljebb 15 évre jelentene megoldást, véglegesen csak a Duna-kanyar átmetszése oldhatja meg a gondot. A munkálatokat a helytartótanács irányította. 1843-ban elkezdõdött a 30 km-es kanyarulat átmetszése. A munka 1852-re készült el. 1856-ra szélesedett ki annyira, hogy a folyó anyamedrévé vált. Ezzel a tolnai ág sorsa beteljesedett, megkezdõdött eliszapo-sodása, mely döntõ hatással volt a város sorsának alakulására.

A Duna azonban e korban még a város éltetõ forrása volt, mely számos ember megélhetését biztosította. Az egyik legtöbb embert foglalkoztató tevékenység a halászat volt, bár a hajózást és a város biztonságát elõsegítõ munkálatok egyre rontották a halászat esélyeit. Bár a vízrendezések elõtt Tolnán 19 u.n. fok létezett, a töltések kiépítése a foki halászat teljes elsorvadásához vezetett.

A feudális jog a vizeket földesúri tulajdonnak tekintette. Ezt általában bérbe adták. A zsákmányt tolnai kereskedõk vették meg, akik Budáig, Gyõrig jártak fel áruikkal. A malomtartás szintén földesúri kiváltság volt, amit szintén bérbeadás útján hasznosítottak. 1803-ban tíz malom õrölt a tolnai vizeken. 1869-ben már 30 hajómalmot számoltak össze. A molnárok céhbe tömörültek, mely céh a 18. században valamennyi Tolna megyei molnár közös szervezeteként alakult. A 19. században kezdtek el önállósodni az egyes városok molnárcéhei, köztük Tolnáé is. A dunai átmetszés a hajómalmok működésében is gyökeres változást hozott. Már négy évvel az átmetszés után a molnárok Faddra települtek.

A hajózást tekintve bátran mondhatjuk, hogy Tolna volt a legjelentõsebb kikötõje a megye déli, sõt Baranya megye északi részének. Tolna megye gabonaforgalmának és borkereskedelmének központja. De jelentõs volt a dohány, gubacs, fa, só forgalom is. Mivel ebben az idõben a hajókat felfelé még vontatták, Tolnán az árvízi pusztítások miatt nagy nehézséget jelentett a vontatóút kialakítása, sok esetben a városon átkerülve hajtották a vontató állatokat, és dereglyén vitték fel hozzájuk a kötelet. A Duna és ezzel a kikötõ elvesztésével lassan elcsendesedett ez a nyüzsgõ, élénk vízi világ, mely ez ideig a mezõvárost jellemezte.

A tolnai protestáns iskola rövid története

Társadalom, életmód, igazgatás

A betelepülés korának meglehetõsen homogén, jobbágy sorú paraszti népessége egy évszázad alatt meglehetõsen differenciálódott. Egy 1843-as nemesi összeírás szerint Tolnán 38 nemesi család élt, melyek között az arisztokrata Festetics család tagjai éppúgy megtalálhatók, mint a fakereskedõ Szabó Mihály. Jobbágy, zsellér kategória alatt szerepelt a céhes kézműves, a napszámos, iparos, és a jómódú kereskedõ, hajótulajdonos. Ezeket életviszonyaik a szerény jómódban élõ nemesség felé közelítette, s értelmiségi pályára lépve megtették az elsõ lépéseket a fokozatos beolvadás felé. 1828-ban az évi összeírás 33 olyan adózót tartalmaz, akik messze kiemelkednek az átlag felé. Ilyenek Emmerth Henrik, Molnár Sándor, Rozmayer Ferenc, Geisz József. Hozzávetõlegesen 60 családra volt tehetõ a város jómódú polgárosodó elitje, amely 1828-tól dinamikusan fejlõdve mintegy megduplázódott. A paraszti-kézműves réteg válságban volt. Nem csupán aránya csökkent, hanem erõs eladósodás jellemezte. A szegénység néha hihetetlen mértékű volt. A nyomor munkába kényszeríttette a nincstelenek gyermekeit is. Helyzetük kiszolgáltatottságát a brutális bánásmód is súlyosbította. A lakásállomány nem tudott lépést tartani a lélekszámmal. A házatlan hajóslegények istállóból átalakított helyiségben laktak. A családok egyetlen helyiségben laktak, sõt gyakran a kényszeresen belakoltatott katonákkal együtt. A ház berendezése is igen szerény volt. Természetesen a gazdagabb kereskedõ-iparos réteg otthona más képet mutatott. A lakosok többsége korán reggel munkába indult, este hazatérve láttak hozzá a fõzéshez. A magyarok kedvenc étele a káposzta és a disznóhús, míg a németeké a krumpli és a babfõzelék volt.

Tolna egészségügyi infrastruktúrája ebben az idõben fejlettnek volt mondható. A XVIII. század végén két seborvos is működött a városban. A reformkorban Rábolt János, a vármegye tiszteletbeli fõorvosa mellett még két sebész praktizált, valamint itt lakott Havas Ignác megyei fõorvos a szekszárdi kórház igazgatója is. Ettõl kezdve egypár orvosdoktor, két-három sebész mindvégig gyógyított Tolnán. Sõt, 1831-ben megnyílt a Szentháromság Patika (Zur Heiligen Dreifaltigkeit), végzett gyógyszerész vezetésével. Az orvosi ellátást döntõen idõsebb nõk vették igénybe, a magas gyermekhalandóság miatt a csecsemõkre egyáltalán nem költöttek pénzt. A korszak nagy járványos megbetegedései, a kolera és a himlõ közül a himlõ ellen már oltással védekeztek. A kolera ellen hatásos védekezést még nem ismertek. A magas halálozási szám és a rendszeres járványok ellenére a népesség dinamikusan növekedett, 1862-re elérte a 7000 fõt. A lakosság száma szerint Tolna volt a megye ötödik legnagyobb települése. Nemzetiségi szempontból ez a lakosság igen vegyes képet mutatott: 81 % német, 16 % magyar, 2 % szláv, 33 fõ cigány, zsidókat akkoriban még nem engedtek be a városba. A nemzetiségek együttélése súrlódásmentes volt. Az iskolák egyházi felügyelet alatt álltak, de az állam fokozódó figyelmet szentelt az iskoláknak. Az 1840-es években Tolnán az iskolamester, két segéd és egy káplán tanított. Ekkor lehetõvé vált egy leányosztály létrehozása, s így létre jöhetett a normál, vagy fõelemi iskolatípus. Ez lehetõvé tette a gimnáziumi vagy reáliskolai továbbtanulást. A maga idején nagy jelentõségű pedagógiai intézmény létesült Tolnán a reformkorban. Gróf Festetics Leó belaci birtokán helyet biztosított egy kisdedóvóképzõ részére. De kiderült, hogy a létesítménynek Tolnán megfelelõbb helyet tudnak találni. Ezért a gróf tolnai telkén (melyrõl utóbb sajnálatos módon kiderült, hogy nem is az övé, hanem testvéréé) épült fel a kisdedóvóképzõ intézet. Ezt azonban 1844-ben az elõbb említett tulajdoni probléma miatt Pestre telepítették. A városigazgatás szervezetének három fõ elemét a hatvanosság, az elöljáróság és a bíró képezte. Az elöljáróság 12 esküdtbõl és a bíróból állt. A város a XVIII. századra nagyot változott. Körülbelül 39 utcája volt, 873 lakóházzal. Formálódóban volt egy városközpont, amelyben a templom, iskola, az Abaldo, a kikötõ, a vendéglõk, az uradalom kastélyai mellett a kialakuló polgári elit térben is elhatárolódó 5-10 szobás, helyenként emeletes házai álltak. Az 1850-es években kikövezték a templom környékét, fákat ültetve sétányt alakítottak ki a templom és az iskola frontján, fórumot teremtve az új elit társasági élete számára. Ám az utcák még a század közepén is kövezetlenek voltak. A kikötõbe áramló egyre növekvõ forgalom ezeket szinte járhatatlanná tette. Csak 1867-re tudták az utcákat kiköveztetni. A házakat ekkor még jórész nád fedte. A közel épített házak, az udvarban tárolt takarmány, a gyúlékony tetõk pusztító tűzvészeket eredményeztek. Tolna ezért 1800-ra három tűzoltó fecskendõt vásárolt. Ennek ellenére 1838-ban hatalmas tűz pusztított, 42 ház égett le. A legnagyobb tűzvész azonban 1844. június 12-én keletkezett, ekkor romba dõlt 155 ház. Ez után rendelték el, hogy a házakat cseréppel vagy fazsindellyel kell befedni, a telkeket úgy kell kijelölni, hogy a házak ne kerüljenek közel egymáshoz. Kötelezték a lakosságot a tűzkár elleni biztosítás megkötésére, melyen befolyt összegbõl újabb tűzoltó eszközöket szereztek be. A lakosság azonban igyekezett kibújni a határozatok végrehajtása alól, náddal fedték be házaikat, melynek 1854-ben egy újabb tűz lett az eredménye, mely során 75 ház pusztult el.

Tolna a forradalom és szabadságharc, valamint az önkényuralom korszakában

A '48 március 15-i forradalom hulláma csak március 26-án érte el Tolnát. Pataky József bíró javaslatára egy nagy és harminc kis zászlót csináltatott a város a szabadság megünneplésére. Más érdemleges reakciót a korszakos esemény nem váltott ki. A vármegye eddigi nemesi közgyűlésére 11 tolnai kapott meghívást, közöttük Gottwald Gáspár orvos, Adler József gyógyszerész, Rozmajer Ferenc vállalkozó. Az összegyűltek soraikból egy állandó bizottmány választottak, melybe Pataky József is bekerült. Id. Geisz József a nemzetõrséget megszervezõ szekszárdi bizottmány tagja lett. Közben folyt a népképviseleti alapon szervezõdõ országgyűlési választások elõkészítése. Tolna a szekszárdi kerülethez tartozott, ahol egyhangúlag Bezerédj Istvánt választották meg képviselõnek. Tolna vezetõsége a lakosság tájékoztatására több népgyűlést is összehívott. A város engedékenyebb lett a betelepülni kívánó zsidókkal szemben. Önálló egyházközséget is alakíthattak. A bizonytalan helyzetben a hatalom szigora meggyengült, így elszaporodott az elégedetlenkedõk, illegális kereskedõk száma, sokan megtagadták az adók, az árenda fizetését. Tolna nem volt képes kiállítani a számára elõírt 130 fõt sem, mely a határ védelmére rendelt seregbe vonult volna. Ugyanilyen felemásra sikeredett a nemzetõr állítás is, sokan kiváltották fiaikat a kötelezettség alól. A császári csapatok 1848-49 évi téli elõrenyomulása következtében császári hatalom került a megye élére, akik behódoló nyilatkozatokat vártak a településektõl. Tolna 1849. március 1-én teljesítette is ezt. A megtorlás hamar elérte a várost. Letartóztatták Gottwald Gáspárt, Rózsa kereskedõt, majd Pataky József bírót, valamint sok más polgárt. A lakosság szabadságharc alatti passzivitása a nemzeti tudat hiányáról tanúskodik, Tolna hatóságokhoz való viszonyát az engedelmes beletörõdés jellemezte. A Bach-korszak hatása, a bürokratikus államapparátus, a csendõrség, a mindent szabályozni kívánó hatalom Tolnán is érezhetõ volt. A város a földesúri fennhatóság alól megszabadulva a megye szoros ellenõrzése alá került.

Összeállította: Link Judit

Mözs község története

Mözs község története

Mözs környékének benépesülése egészen az õskorig nyúlik vissza. Bár nem a mai Mözs határain belül, de a szomszédos Palánkon már találtak õskori, újkõkori, rézkori emberre utaló nyomokat. A korai rézkor emlékei hiányoznak a területrõl, viszont Mözs környékén két bronzkori telep is elõkerült.


MözsSzentháromság szobor

A vaskorban a megyét a hercuniates nevű kelta törzs szállta meg. A régészek feltételezése szerint a római uralom idején a környékre Alta Ripa erõdje vigyázott. Ezt támasztja alá a Mözs határában megtalált római út maradványa, amely Mözshöz érve eltűnik. Valószínű, hogy a településre ért. A község környékén találtak egy kõkoporsót is, amelyben egy bizánci katonát temettek el. Elõkerültek még római épületek alapfalai és római téglák és mérföldkövek is.
A római birodalom bukása után Alta Ripa lakatlanná lett, ami után a vidéken a hunok telepedtek meg. Mözsön 1961-ben, huszonkét sírból álló IV-V. századi hun temetõt tártak fel, az egykori levente téri homokdomb helyén. Attila halála után a keleti gótok három vezére, Valamír, Theodimír és Videmír osztotta fel maga között Pannóniát. Mözs környéke Valamír uralma alá került. A keleti gótok kivonulása után a terület a longobárd, majd avar, ezt követõen frank uralom alatt állott, egészen a magyar honfoglalásig.
A mai Mözs területén létezett községrõl, még a magyar állam megalakulása után is évszázadokig hallgatnak írásos forrásaink. A községet birtokló magánszemélyek, egyházi intézmények levéltára szétszóródott, elpusztult a török hódoltság másfél évszázada alatt. Hol itt, hol ott keresik az elnéptelenedett középkori falvak helyét. A feltételezések szerint a mostani Mözs területén ugyanis négy település létezett: Icse, Ság, Fehérvíz és Mözs.
Az Árpád-kori Mözsre egy régészeti feltárás akadt rá 1962-ben. A mözsi homokbánya melletti út alatt, Mészáros Gyula vezetésével, egy 86 sírból álló, XI. századi magyar temetõt tártak fel. Mindez helyhez kötött életmódról tanúskodik és földművelésre utal. A falvak valószínűleg a tolnai várispánság szolgáltató falvai közé tartoztak. Erre utal Mözs nevének eredete is. A falu elsõ írott neve ugyanis Mesk, ami a XV. században Mes, Mies alakban is elõfordul. Ezek a szavak valószínűleg a finnugor mesi szóból származnak, amely mézet jelent. Mindez arra enged következtetni, hogy a magyarok már a honfoglalás elõtt is foglalkoztak méhészettel. Elképzelhetõ, hogy az Árpád-kori Mözs faluban , Tolnavárhoz tartozó királyi várnépek laktak, akik többek között méhészettel is foglalkoztak, kötelezettségeik közt pedig a méz beszolgáltatása lehetett.
Egy Vatikánban õrzött levéltári bejegyzésbõl, amely így szól: „P de Mesk solvit XV banales" (vagyis a Meski plébános 15 dénárt fizetett), megtudhatjuk, hogy Mözs már az Árpád-korban templomos hely volt.
1241-42-es tatárjárás pusztításáról nincs helyi adat. A török hadjáratok idején a megye keleti része - így Mözs is - már 1541-ben hódoltsági területté vált. Az itt élõ népek „rája" sorsra jutottak, de nem csak a töröknek, hanem a magyar nemességnek, a magyar államnak és az egyháznak is kellett adózniuk. Mözs Icse, Ság és Fehérvíz falvak a szultáni kincstár birtokához kerültek, azaz úgynevezett hászbirtokok lettek. Így az itt élõ emberek sorsa valamivel könnyebb volt, mert nem sanyargatták õket annyira a török katonák, mint a más vidéken élõket, hiszen a szultán hosszú távú érdekében állt, hogy jövedelmezõ gazdálkodást folytathassanak. Annál jobban sarcolták õket a végvári vitézek. Mözs környéke a szigeti vár érdekszférájába tartozott, annak török kézre kerültéig, 1566-ig.

MözsKatolikus templom

A falvaknak megvoltak a magyar birtokosai is. Az elsõ adatok szerint Sarkan Dénes és anyja Magdolna kezén voltak, majd I. Ferdinánd, Csomord Máténak, valamint nejének Magdolnának és utódaiknak adományozta 1536-ban. 1590-ben már Martonfalvay Imrének adózik Mözs és környéke. Az 1593 és 1606 között dúló „tizenöt éves háború" után a terület lakatlan pusztasággá vált. 1610-ben Thurzó György nádor „Mes"-t Abaffy Miklósnak adományozta .
Tolna megye fölszabadítása a török uralom alól 1686 szeptember 20-tól 27-ig, Tolna város bevételéig tartott. Ezután Mözs és tartozékai az újpalánki harmincad-hivatalhoz kerültek. Ez 1688-tól 1715-ig működött. Ez a hivatal készítette az elsõ részletes összeírásokat a környezõ falvakról. Icse, Ság, Fehérvíz és Mözs ezekben az összeírásokban nem szerepel, jeleként annak, hogy pusztán állott.
I. Lipót 1693 október 14-én Mérey Mihályt nevezte ki szekszárdi apáttá, aki bejelentette igényét Mözsre és testvérbirtokaira. Hosszú pereskedés után meg is kapta ezeket a falvakat. Halála után Trautsohn apát lett az utódja és a per folytatódott közte és a Martonfalvay család között. Ebbõl is az apátság került ki gyõztesen.
A lakatlanul maradt falvakba, az 1700-as évek elejétõl-közepétõl elõször szlovák telepesek jöttek Nyitra megyébõl. Ezeknek a jövevényeknek a pontos származási helye azonban ismeretlen maradt, lévén, hogy minden hivatalt kikerülõ, illegális betelepülõk voltak. Az ottani földesurak ugyanis meglehetõsen vehemensen védekeztek jobbágyaik elvándorlása ellen. Törvény is született arról, hogy ura elbocsátó levele nélkül senki sem fogadható be, azt is kikötve, hogy az ilyenek iránt, 32 év elévüléssel nyújthatnak be visszatoloncoló keresetet. Így aztán érthetõ, hogy a szökve költözõ felvidéki jobbágyok eltitkolták régebbi lakóhelyüket és sokszor még a nevüket is megváltoztatták. Mözs újratelepítésének kezdetén ezek a szlovákok, vagy ahogy akkor mondták, tótok voltak többségben, de a XVIII. század végére, a tudatos betelepítési akciók eredményeképpen, a német bevándorlók kerültek túlsúlyba. Magyarok csak elenyészõ számban voltak a községben.
1689-ben megjelent az a királyi rendelet, amely a németek betelepítésének feltételeit és módozatait szabályozta. Ennek irányítására hívták életre a királyi újratelepítési bizottságot. Arra számítottak, hogy a katolikus németek a Habsburgok támaszai lesznek a rebellis magyarokkal szemben. A német telepesek mellett szólt még az is, hogy fejlett mezõgazdasági kultúrával rendelkeztek. A németeket viszont több ok késztette a kivándorlásra. Az akkori Németország 276 függõ és független kisebb és nagyobb fejedelemségbõl, királyságból, hercegségbõl, püspökségbõl stb. állt. Az uralkodók kiszipolyozták alattvalóikat, a parasztokat és a városi polgárokat. A német parasztok ezenkívül sokat szenvedtek a XVII-XVIII. század fordulójának francia-osztrák háborúitól is. Fokozta a nyomort a zárt és kötött öröklési rend. Csak az elsõszülött örökölhetett, mert a paraszti birtok nem volt szétosztható. A birtokjogból így kirekesztettek másutt kerestek boldogulást. Ezért volt az, hogy a magyar nemesek toborzócédulái sok németet mozgattak meg és indítottak el Magyarország felé. A mözsi németek letelepedésének pontos idõpontját nem ismerjük. Az anyakönyvi bejegyzések elõször 1727. március 27-én tesznek említést róluk. A faluba Schwarzwaldból, Württembergbõl, Thüringiából, Bambergbõl, Waldsbergbõl, Donaueshingenbõl és Bajorországból érkeztek betelepülõk, I. József és III. Károly uralkodása alatt a XVIII. század elején. Ebbõl a sokféleségbõl alakult ki hosszú évek során egy egységes kultúra és egységes községi nyelvjárás. A betelepítések még Mária Terézia és fia, II. József uralkodása alatt is folytatódtak. A hivatalosan irányított és támogatott betelepítés csak 1787-ben szűnt meg, de a vándorlás még tovább folyt, az egyes községek között. A telepesek gyakran odébbálltak, ha szerzõdésben megállapított adómentesség, azaz a három év letelt, vagy másutt kedvezõbb lehetõségek vártak rájuk.
A falu nemzetiségei békében éltek egymás mellett, megosztották a belsõ igazgatás feladatait, a falu vezetését. Egységes frontot alkottak a földesúrral, az állammal és felsõbb hatóságokkal szemben. Az emberek állattenyésztésbõl és földművelésbõl éltek. Kezdetben szerzõdés alapján, késõbb pedig Mária Terézia úrbéri rendelete alapján adóztak földesuruknak, a szekszárdi apátságnak. A falu értelmiségét a pap, a jegyzõ és a tanító alkotta. Kézművesek is étek a faluban. A mesterségek nagyjából így oszlottak meg: 16 takács, 5 kovács, 4 szabó, 4 csizmadia, 2 asztalos, 1 kádár, 1 kerékgyártó, 1 fazekas. A falusi önkormányzat feje a bíró volt. A bíróválasztás Szent György napján történt, és egy esztendõre szólt. Egyik évben tót, a másikban német bírája volt a falunak. Az uraság három falubelit jelölt ki a bírói hivatalra, közülük választott egyet a község. A bírót a távollétében a másodbíró helyettesítette. Nagy jelentõségű volt a falu életében a 1848-as forradalmat követõ jobbágyfelszabadítás. Az úrbéres telkek a jobbágyok tulajdonába kerültek és a telkek utáni szolgáltatások is megszűntek. A volt földesurak kárpótlását az állam vállalta magára. A faluban megindulhatott a polgári fejlõdés. A parasztok egyre nagyobb területeket vontak művelés alá, és egyre újabb jövedelemszerzési ágak után néztek. A legelõket elfoglalta a földművelés, és az állattartás is istállózó lett. Elfogyatkoztak a gulyák, ménesek, nyájak, kondák. Mindezzel szemben fellendült például a selyemhernyó tenyésztés, amelynek céljaira 1878-tól eperfák ültetését rendelték el az utak mentén, amelyet a nép a gyümölcséért is kedvelt. Az asszonyok libatenyésztéssel is foglalkoztak. A község életére jótékony hatást gyakorolt a vasút, amely 1883. október 18-án Mözst is bekapcsolta az ország közlekedési vérkeringésébe. Ugyanennek az évnek a végén, december elsején avatták fel a kincstárilag kezelt postahivatalt a takarékpénztárral, szerzõdtetett postamesterrel és egy kézbesítõvel. 1889. február 1-jén indul be a tejszövetkezet. Az Általános Fogyasztási Szövetkezet 1908-ban alakult. A zsellérekbõl a földosztás után napszámosok, lettek, akik a gazdagabb parasztoknál találtak munkát. 1920-ban épült, a máig is működõ, akkor még 12 járatú gõzmalom. Ez volt a falu elsõ ipari üzeme. Mözs 1925 óta körorvosi székhely, postahivatalában ugyanettõl az évtõl működik telefon a távírda. A faluban 1926-ban gyulladt fel a villany.
Az elsõ világháború a mözsi férfiak közül tömegesen szedte áldozatait, ami után az 1918-as polgári forradalom hatására itt is megalakult a nemzeti tanács.
Németország erõsödésével a birodalom határain kívül élõ németek nemzeti önérzetének felébresztésére irányuló propaganda akciók csak néhány mözsit késztettek a Volksbundba, vagy az SS-be történõ belépésre. A legtöbb mözsi német magyar érzelmű volt és magyarként harcolt a második világháborúban. Ennek szörnyű poklaiban ötvenen vesztették életüket. Mözsöt elkerülte a front, így háborús károk sem keletkeztek. A szovjet csapatok 1944. november 30-án érték el a községet, és szállásolták be magukat a falusiakhoz.
A háború végén a Potsdami Konferencián kimondatott, hogy minden nemzetiségnek saját anyaországában kell letelepednie. Ennek alapján, 1946-47-ben Mözsön is végrehajtották a a XX. század egyik legnagyobb kollektív igazságtalanságát a ki- és betelepítést. A német anyanyelvű lakosokat kitelepítették házaikból, elvették vagyonukat és vagonokban német nyelvterületre szállították õket. Helyükre felvidéki magyar gazdákat és Hajdú-Bihar-megyei (fõleg Biharnagybajomba való) nincsteleneket hoztak. A németek egy része azonban mégis itt maradt, a szekszárdi szõlõhegyen bujdosva az 1949-es rehabilitációig.
Mözs gazdasági életét ezekben az idõkben a mezõgazdálkodás jellemezte. Az ipar csak a lakosság szolgáltatási igényihez igazodva volt jelen. Több kisebb termelõszövetkezet létrejötte után 1959-ben megalakult az Új Élet Tsz, amelynek egy idõben a falu minden gazdája a tagja volt és amely végig a megye termelõszövetkezeti élvonalához tartozott. Különösen a kertészeti ágazata volt fejlett.
Mözs olyan többnemzetiségű faluvá vált, ahol lassan a magyarok kerültek túlsúlyba, de továbbra is jelen vannak a németek, tótok és mára egyre növekvõ számban a cigányok is.
A háború elõtt kizárólag katolikusok éltek a faluban. Katolikus temploma 1821-ben épült. A betelepülök közt azonban jelentõs számban voltak reformátusok is, így megalakult a református egyházközség is, amelynek szintén van istentiszteleti helye. Elsõ református lelkészük Kincses Zoltán volt.
Az 1960-as évektõl erõsödött fel az a tendencia, hogy falubeliek a szomszédos városban, Szekszárdon keresnek megélhetési lehetõséget, de nagyon sok gyerek járt a tolnai gimnáziumba is. És ezzel egy új korszakhatárhoz értünk, az összeépültség révén mind közelebb húzódó Tolnával való mind szorosabb együttműködés kezdetéig.
Az alábbiakban - a fentiektõl kicsit részletesebben - ezt veszszük szemügyre.
Az egyesülés elsõ lépcsõje a közös irányítású, nagyközségi tanács létrehozása volt. Ennek szándéka legelõször 1966-ban vetõdött fel, amikor is a május 21-i ülésén a mözsi tanács végrehajtó bizottsága tárgyalta a témát. Ekkor Csuka István megbízott vb-elnök, mint a Hazafias Népfront községi bizottságának javaslatát terjesztette az ülés elé. A napirend vitájában elõször Vincze József , a járási tanács végrehajtó bizottságának elnökhelyettese kért szót, és részletezte az egyesülés elõnyeit. Egyebek közt arra utalt, hogy az egyesülés a két község anyagi erõforrásainak az egyesítését is jelenti, ezért nagyobb létesítményeket is meg tudnak majd valósítani. Az elhangzott érvek azonban nem hangozhattak eléggé meggyõzõen, mert a vb tagjai sokáig vitatták, bírálták, ám végül is megszavazták azt. Így született meg a következõ határozat: „a végrehajtó bizottság, a községi Hazafias Népfront-bizottság javaslata alapján Mözs és Tolna községek közös tanácsú községekké való alakulását tartja kívánatosnak, olyan formában, hogy Tolna legyen a székhelyközség." Az errõl való döntést azonban két nappal késõbbre, 1966. május 23-ra, az akkorra összehívandó tanácsülésre halasztották.
A tanácsülés a fenti napra öszsze is ült, de a faluban addigra olyan paprikás hangulat alakult ki az egyesülés ellen, hogy a május 23-i tanácsülés, már az egyesülésnek a napirendre kerülését is leszavazta, ezzel még annak is elejét véve, hogy errõl egyáltalán érdemi vita alakuljon ki. A sikertelen kísérlet után, két nappal késõbbre, május 25-re rendkívüli tanácsülést hívtak össze. Itt is nagy vita bontakozott ki, de itt többen már arról számoltak be, (jelentõs agitációs munka folyt közben), hogy körzetük lakosságának többsége igent mondott az egyesülésre. Arra hivatkoztak, hogy mindenki közösségi érdeke az egyesülés, amit nem szabad alávetni személyes érzelmeknek. Így aztán hosszas vita után megszületett az a 12/1966-os tanácsi határozat, amely kimondta Mözs és Tolna községek közös tanácsú községgé alakulását. Az utolsó (még különálló) tanácselnök Kállai Sándor volt, az elsõ közös igazgatású pedig - tolnai tanácselnök-helyettesi minõségben - Schmidt József lett.
A két település vérkeringése ekkor kezdett fokozatosan egy vérkörűvé válni, amely integrációt a településegyüttes 1989-es, közös várossá válása tette teljessé.
Sokan hitték ekkor, hogy ez a folyamat egyirányú és hogy mindenki megelégedésére szolgál. Hogy ez mégsem egészen így van, azt a jelenkor napi politikai csatározásainak színterén tapasztalhatjuk. Azonban mindezeknek az indítékait számba venni és azok hatásáról beszámolni már a jövõ krónikásának a feladata lesz.
Jelen összefoglalónk elkészítésében nagy haszonnal forgattam Koleszár Orsolya: „Mözsi népszokások és hagyományok" című szakdolgozatát, amiért most itt mondok hálás köszönetet.

Koncz Ádám

Korrajz Tolnáról az 1830-as évekből

Korrajz Tolnáról az 1830-as évekből

Egyed Antal felmérése és leírása

Történelmünk reformkori szellemét és törekvéseit is példázhatja az az egyedülálló kezdeményezés, amely Egyed Antal (1779-1862) nevéhez fűzõdik. A nagyműveltségű plébános barátja és pártfogója volt Vörösmarty Mihálynak. Tolna megyére vonatkozóan forrásértékűnek számít több mezõvárosról és a vármegyérõl készült leírása az 1820-30-as évekbõl. 1829-ben az adat és ismeretgyűjtésnek 22 pontból álló kérdõívét dolgozta ki. A vármegye minden községébe elküldött kérdésére az elöljáróknak kellett válaszolniuk.

Ezen írásban a 22 kérdést és Tolna város jegyzõjének válaszát közöljük.

 

Egyed Antal 22 kérdése

1./ A lakosok mikor szálták meg ezt a Helységet?

2./ Milyen nemzet lakja? kevert-e? s mellyik van nagyobb számmal, mellyik nevelkedik és mellyik fogy?

3./ Ha Németek, mellyik részebõl jöttek Németh Országnak vagy talán Hazánk más részeirül szálinkosztak, s honnan millyen a viseletyök, millyen termetűek - szinük? értik-e nagyob részre a Hazai magyar nyelvet?

4./ Hány sessió van a Helységben -Hány földet biró, hány kis házas- hány zsellér - hány nemes, hány mesterember?

5./ A szántás vetésen kivül -mibõl szerzik bé szükségesseiket, talán kereskedés, csinalmányok, szöllõ mivelés- marhatartás, dohány termesztés, fuvarozás által?

6./ Hány Ház, hány pár, hány lélek vagyon az Helységben, mellik vallás felekezethez tartoznak? ha vegyesek? mellyik nagyobb s mind egyik hány lelket számlál, mellik fogy mellik nevelkedik?

7./ Ki a Földes Ura? egy vagy többek neveztessenek meg minden közbirtokos Urak -Robot alatt vagynak-e- vagy Contractualisták -vagy maguk arendaljak ki magukat?

8./ Hány gyermek jár közönségessen az oskolába, hány mindenik keresztény fekezeteznél. Talán csak télen vagy nyáron is?

9./ Van e vásárja: Országos hány, és mikor és millyenek, heti mikor s mit visznek leginkább árulni?

10./ Találkoznak e a Határban, vagy környékében régi romladékok u.m. Templomok, Várak, Sánczok, Római emlék kövek, vagy szerszámok? mit tudhatni ezekrõl a Hagyomány után, jegyeztessenik fel, valamint a köz irások is másoltassanak le.

11./ Van e erdeje, s nagy vagy tsekély, és benne fajzása s vadak, van e folyóvize, Tava, benne hala és Nádlása, millyen bort terem, mellyik szinü jobb, mellyik tartosabb?

12./ Millyen a Földje: Hegyes, rona, homokos, vizönyös. Termékeny vagy sovány? Szántó földjei nintsenek e? és réttyei ki tévé a Zápor által történne szokott el öntésnek, ki mosásnak?

13./ Mit termesztenek közönségessen a Lakosok, mit leg inkább menõ gazdaság virágzik leg inkább az Helységben, vagy környékben. Neveztessenek meg a Puszták, melly határosok vele s a Földes Ura, ki birja- vagy e Ménes, Gula, Birka, sok vagy kevés, minõ tökéletességben s kié?

14./ Vannak e nyilvános intézetek a Helyiségben u.m. Fábrikák, Oskolák, Posta, Só Tisztség, közkórház, fakereskedés, réve, megye-e országos ut rajta keresztül s honnan merre?

15./ Mibõl ál a Lakosok kedves mulatsága, mibõl a korosoké, mibõl a fiatalsága?

16./ Millyen a Helység fekvése? emelt helyen fekszik e vagy völgyben egesseges e? vagy máskép hoszan nyulik e? vagy ki terült hány utzábol ál, öszve van e épitve vagy rendessen?

17./ Mennyi katona adot fizet Esztendõként? Termesztményeibõl hanyadikat adja a Földes Urának?

18./ Hány Zsidó, hány Czigány pár és lélek lakik benne?

19./ Van e Orvosa? élnek e a Lakosok közönségessen orvossággal?

20./ Nevezetesebb szerentsés vagy szerencsétlen történetek a Helységnek jegyeztessenek fel.

21./ Mi a közönséges eledelök? - Mi a kedves étkök?

22./ Millyen indulatuak? szelidek vagy szilajok, békességesek vagy pert szeretõk? engedékenyek vagy makatsosak?

 

Tolna MVárosának hites Jegyzõje Tekéntetes Mintszenti Kapuváry János (Distry) Feö Biró Ur által mult Pünkösd Havának 29-ik napján közhirül botsájtott, és azon holnapnak 30-ik napján vett futó levélben kitett 22 punctumokbul álló kérdésekre alázatossággal felelek következendõleg:

1./ Tolna MVárosa régi idõkben római colonia volt, mely abbul is ki-tetzik, hogy három esztendõknek elõtte mintegy két ölnyi mélységbül tolnai kápolna mellett egy monumentum ásottatott ki, melyen is Herkulesnek, erõsség pogány istenének képe kivésve vagyon, hihetõ mint is az irásokbul kitetzik Gottusokon vett gyözödelem végett Kristus Urunk születése után mint egy 3-ik században, mely colonia a rómaiaktul Altiniumnak hivattatott. Római fényes birodalomnak eloszlása után vandalusok, morvák birták Pannóniát, utánnak változva különb féle nemzetek mindaddiglag, méglen ditsõ eleink Magyarországba bé nem jöttek, és hogy azon nemzeteknek Tolna lakó helyül szolgált, az Dunának folyásárul és fekvésérül méltán gyanitani lehet és hogy Sz. Istvány Király idejében már hires városnak lenni kelletett, abbul is kitetzik, hogy ditsõ Királyunk a Pétsváradi Apáturaságban bévezetvén a Benediktinusokat, 1016-ik esztendõben visszajöttében Tolnára tért bé, a hová az ország rendjeit öszve is hitta, vélek tanátskozott, a historikusok többnyire azon vagynak, hogy 1-sõ Királyunk törvényeit elébb Tolnán, mint Esztergomba sanctionálta, okul azt állitván, hogy azon idõben a leghiresebb, és legtudósabb Püspökök Magyarországban u.m. Astricus Kalotsai és Robertus Pétsi, kik is Sz. Istvány törvényeit conpiláták, ezen tájékon laktak szintugy nevezetes város volt 2-ik Lajos Királyunk alatt, mely Szabad Királyi Várasban országgyülést is tartott.

2./ Rákótzi revolutiója alkalmatosságával megfosztatván Tolna lakosaitul, sokféle német nemzet szállta meg, kik is mostanáiglan fenálló MVárosnak 2/3 részét teszik 1/3 része eredeti magyar, mind a két rész egyformán nevelkedvén.

3./ Német lakosainknak elei Stifolderek, Norinbergerek, Schvártzfelderek, Würtenbergerek, Tsehek voltak, kik is az magyar nyelvet meg nem tanulhatták, de már az unokáik, kivévén egynéhány esztendõk elõtt béköltözötteket, alkalmasint magyarul beszéllenek.

4./ Urbariális sesió 823/8 vagyon, melyeket is öszvesen 435-en birják, kis házasak 211, zsellérek vagy is lakók 144 és 6 nemesek, 205 mesteremberek vagynak.

5./ Az élet fenntartására megkivántató szükségesséket lakosaink hajóval való fuvarozás és dohány termesztés által szerzik meg.

6./ Tolna MVárosában uraság épülettyeivel edgyütt 693 ház vagyon kivévén hét nem egyesült görögöket, többi lakosok, kik is 5327 számmal vagynak, mindnyáján római catholitcusok.

7./ Tolna MVárosának 1/3 részét M. Gróf Festetits Leó, 2/3 pediglen M. Gróf Festetits Rudolf Eö. Nagysága háram testvérjeivel birja, t.i. Ernesttel, Sándorral és Benjaminnal. A lakosok pediglen robot alatt vannak.

8./ Tolnai oskolába téli idõben mintegy 380, nyári idõben pedig közel 300 gyermek jár.

9./ Négy országos vásárok tartatnak, és pediglen az 1-õ 2-a februárii, 2-ik 19-a márcii, 3-ik 3-a máy, 4-ik 2-a novemb, melyek is esztendõnként nagyobbodnak. Heti vásár minden héten egy, az is pénteki napon tartatik, melyre az környül lévõ helységekbül és pusztákbul mindenféle gabona, baromfi, fõzelékek, zsiradékok, halak, öszve hordatnak, azonkivül az zsidóság is számasan portékákkal megjelen és sóval. Tolnai csizmadiákban is háramnak mindegyik vásárban kirakodni megengedtetett.

10./ Régi plébánia templomnak omladékja köz hagyomány szerént az Dunába kis vizzel mostanában is megláttzik, azonkivül az paulinusok templomának kövei is megláttzotnak, egy ház épittetett is reájuk, nem külömben tul a Dunán egy régi kápolnának falai láttzanak, de kiké volt nem tudatik. A domb, melyen áll mostanáiglan is kápolna dombjának neveztetik. Az tseri erdõben is régi sántzok láttzatnak, hihetõ, hogy az római idõben ottand nagy tsaták történtek, melynek valóságát az 1-õ punctumba érentett, és annak valóságos másában ittend lerajzolt kövön való irása is megmutatja.

11./ M.Tolnai Uraságak esztendõnként erdejükbül 1000 öl fát az erdõnek megtsorbulása nélkül eladhatnak, melyekben mindegyik lakosnak ki kötelességének megfelel fajézása vagyon. Nyulnál farkasnál, rókánál más vad bennük nem találtatik. Kis hegyen fekvõ 's tsupán tsak 480 kapás szõlejeken termett se tartósságára, se qualitására ditsérni nem lehet.

12./ Az urbariális telkek homokosak, azért nem igen termékenyek. Az réttyeik is többnyire az Duna kiöntésének ki téve vagynak.

13./ Mivel lakosoknak földjeik 3 calcaturára vagyon felosztva, õszit, tiszta buzát, kéttzerest és rozsot, tavaszit tsupán kukoritzát, ugarba dohányt és krumplit termesztenek. Kajmádi és Alsó Apáthi pusztákkal határos Tolna. Kajmádi pusztát M. Gróf. Festetits Urak, A.Apáthi pusztát T. Gruber Antal Uraság birja, mind a két pusztákon sok birkák neveltetnek, de ménesük és gulyájuk a fenntisztelt uraságoknak nintsen.

14./ Vagyon Tolna MVárasában Pétsi kerületbéli Dohány Abaldó, Posta Hivatal, Normalis Oskola, Talpkereskedés, Nagy Sörház, Dunán réve, mely N-s Pest és Báts Vármegyékbe vezet, azonkivül T. Hely Magyar Tanátsnak engedelmébül Patika Ház is hozzátartozandókkal épittetik.

15./ Lakosoknak legnagyobb kedvek Duna mellett való nézegelésben tellik, a hol is az öregek különbféle az gazdaságot illetõ tárgyakrul beszéllenek. Mesteremberek az kávé házokban, fiatalság pedig a sör házban, és több tánz szobákban ünnep és vasárnapokon mulatoz.

16./ Tolna MVárasa kevésé emelt helyen hosszan nyulik, mind az 11 utzáiban az házak rendesen épitve vagynak, melyeket is tsinosan és tisztán a lakosok tartani szoktak.

17./ Az adó fizetés minden esztendõben különbözik, mely is az dicák mennyiségétül fögg, most folyó 18 28/29 ik katonai esztendõben 2479 f 43 x frokbul pengõ pénzben adót fizet. M. Uraságoknak minden termesztményekbül 9-dét adja.

18./ Tolnai egész uradalomban az zsidóknak lakni nem szabad, M. Uraságok azokat meg nem szivelvén, uj magyar is 9 pár vagyon, összvesen 33 lelket tévén.

19./ Tolna Mvárasában Ns. Megyének tiszteletbéli Feö Orvosa Rábolt János Ur kivül még két seb orvosai vagynak, az lakosok is egytül-egyig patikai szerekkel, s' orvosságokkal élni szoktak.

20./ Hogy Tolna MVárosa mohátsi veszedelem elõtt szabad királyi váras volt, kétséget sem szenved, mely szerentsétlen ütközet után a török Alsó Magyarországat állondóan birván, és a reformata ecclesia ö alatta elterjedvén, Tolnábul a katolicusok egészlen kiirtattak, s' akkor a szegény franciscánus barátok is a reformata atyafiak dühös egyének áldozattyai lettek, kik még szolgát sem szenvedtek meg más valláson lévõt. Nagy Akadémiájok lévén Tolnán, 500-an folyvást járván az oskolákban, Stáray nevezetü fö rectorjok volt, ki egyszersmind az Alsó Reformata Ecclesiának Superintendense is volt.

Törökök kiüzettetések után hanyatlván a váras aztán Gróf Vallis György Generalis impetrálta, ki nem szenvedhetvén a reformátusokat, kik pápistákká nem lettek, kiüzte kik is aztán Rákótzi revolutioja alkalmatosságával a bátskai rátzok kegyetlensége miatt megüresedett helységekbe Bogyiszló, Dets, Ötsény, s' Pilisre vették lakásokat. Bogyiszlón még mostanában is megvagyon azon pohár melyel Rákótzi idejében áldoztak.

21./ A magyaroknak legkedvesebb eledelek a káposzta disznóhussal, németek mindenféle étkeket, krumpli, vagy bab pempövel keverik, azzal legjobban gyönyörködnek.

22./ Lakosok, kik tsak mesterségekkel kenyerüket keresik szelidek, valamint azok is, kik az várasban, vagy határjában napszámaikkal magokat táplálják, de az vontatók és hajós legények kevéssé szilajok, hamar pörbe magokat eresztvén.

Tolna város földrajza

Tolna város földrajza

TérképTérképTolna belterülete az északi szélesség 46 25', és a keleti hosszúság 18 48'-ának metszéspontjában fekszik. A közép-európai zónaidõhöz tartozik. Városunk az Egyenlítõtõl 5162, az Északi-sarktól 4829 km-re fekszik, tehát a kettõ között csaknem egyenlõ távolságra.
A város éghajlata kontinentális éghajlat, a nagy-alföldi éghajlathoz tartozik. Nagy a napi és az évi hõmérsékletingadozás. Nagy a hajlam a tavaszi és a kora õszi fagyokra. A napfénytartam bõséges, de a felhõzet és a páratartalom kicsi. Szűkös a csapadékmennyiség, és szeszélyes annak idõbeli eloszlása, gyakori a nyári aszály. Télen a hócsapadék szegényes. Az ÉNY-i irányú szél uralma jellemzi a vidéket.
Tolna topográfiai fekvése kedvezõ. Belterülete csupán a tengerszint feletti 90 m-es magasságban helyezkedik el, közigazgatási területének magasságkülönbsége az 50 m-t sem éri el, így tipikusan síkvidéki.

Forgalmi fekvése szerint Tolna a területet É-D-i irányban átszelõ Duna árterének jobb oldali, magas partjára települt. Az itt húzódó õsi szárazföldi útvonalnak mindig is nagy jelentõsége volt. A római idõkben hadiút húzódott itt, majd a Buda-Eszéki fõútvonal. A környék, lápos, mocsaras területei között, egyedül itt lehetett könnyen megközelíteni a Dunát, itt lehetett könnyű szerrel átkelni a vízen, mely tényezõ növelte a város forgalmi helyzetét. Ráadásul három eltérõ adottságú táj, a Mezõföld, a Sárköz, és a Tolnai-dombság találkozásánál fekszik városunk, ide nyúlik a Gemenci erdõ felsõ vége. Ez alakította ki a hely áruforgalomra, kereskedelemre alkalmas voltát.

Ma Tolna a 6-os számú fõútvonal mellett, Szekszárdtól 15 km távolságban fekszik. Erre megy át az út a Fadd-Dombori üdülõhely felé, valamint a dunai kompátkelõhöz, illetve a teherhajó rakodóhoz.

Sajnos a folyószabályozások miatt elveszítette az élõ Dunával való kapcsolatát, mely így innen kb. 8 km-re került. Mözs városrészen keresztül fut a Budapest-Baja vasútvonal.
Tolna város térségének geológiai alapja gránitkõzet. A gránitra 15 m-es homokkõréteg rakódott. A város és környéke földrajzi fekvésébõl eredõen az ún. európai vagy eurázsiai származású mikrokontinensen fekszik, nem túl messze helyezkedik el egy vonaltól, melyen két mikrokontinens összeforrt, ezért területén vulkáni folyamatok is lezajlottak. A homokkõ tetejére pannon üledék rakódott. Ezt a mélyedést a folyók hordalékkal fokozatosan feltöltötték, melybõl tarka agyagréteg rakódott le. Végül a jégkorszakban szélfútta por került erre a rétegre, amelybõl aztán lösz képzõdött.
Mára a homok a várostól ÉNY-ra fekvõ területeken található bányászatra alkalmas mennyiségben és közegben, míg az agyagréteg a dunai ártéren helyezkedik el. Tehát megállapítható, hogy két teljesen különbözõ felszín fogja közre a várost. ÉNY-ra a homokos, löszös talaj félig megkötött homokformában, barázdálva, illetve szélfútta homokbuckákkal, DK-en a víz uralta sok nedves rét, nádas, mocsár, árterületi rész.
A talajtakaró esetében is megmutatkozik a város területének kettõs arculata, mert a Mezõföldön jellemzõ csernozjom jellegű homoktalajok a város ÉNY-i területein találhatók. A szõlõ és gyümölcstermesztés számára nyújt kiváló lehetõséget. A DK-i részen agyag és lösziszap takaró fedi, melyre újra és újra öntésiszapot terítettek az ismétlõdõ árvizek. Ma ezt a vidéket a Duna elhagyott medreinek, hajdani kanyarulatainak sokasága tölti ki, mely meghatározza a táj arculatát.

A felszín alatti vizek tekintetében a város hidrológiai adottságai kitűnõek. Itt a rétegvíz kis mélységben (50 m) és igen nagy mennyiségben és jó minõségben található. Az alacsony ártéren nyerhetõ víz újabb pozitívuma, hogy készlete állandó, elvileg kimeríthetetlen.
Vidékünk ártéri területein bõségesen rendelkezésre áll a talajvíz is. Sajnos az utóbbi években ezek a vízkészletek erõs szennyezettséget mutatnak.

Tolna élõvilága Alföldi flóravidék, illetve a Pannoniai flóratartomány része.
A homokpuszták növényvilága a város ÉNY-i területeire volt jellemzõ, de a mezõgazdasági termelés következtében ez a kultúra csak az apró útszéli szegélyekre zsugorodott. Az eredeti vegetációt Tolnáról és környékérõl csaknem egészében kiirtották. Helyükre szántóföldek, szõlõk és gyümölcsösök kerültek.

Az ártéri részeken viszont elég nagy területeken maradt meg az õsi növényzet, bár ezek a területek is zsugorodóban vannak, helyüket telepített nyáras kultúr-erdõk, akácosok, legelõk, szántóföldek foglalták el.

Tartalom: Link Judit

A mözsi népviselet

A mözsi népviselet

A mözsi népviselet ezen formájában Németország területén sehol sem található meg. A nõk és a lányok öltözéke a württembergi, a fekete-erdei és a bajor népviselet elemeit hordozza magában, csakúgy mint a szlovák és a magyar népviselet jellemvonásait, amelyek az idõk folyamán egyedülálló népviseletté forrtak össze, jelképezve az itt élõ különbözõ kultúrájú emberek együvé tartozását.
A legalább 6 m brokát-selyembõl varrt, sűrűn berakott felsõszoknya rövidebb, általában a sváb népviselet, ezáltal szlovák hasonlóságra mutat. A holland fejdíszre emlékeztetõ "haubli" valószínűleg a Fekete-erdõ környékérõl ered. Különösen szép a négyzet alakú vállkendõ, amely selyembõl készült, sűrűn virágmintákkal hímzett, teljes egészében kézimunka volt, csakúgy, mint a széleken fellelhetõ csomózási minták.
A sváb és a szlovák lányok, asszonyok viselete nem sokban tért el egymástól. Másként kötötték a fejkendõt, különbözõ "Csepelt" hordtak és a hajfonatok is eltérõk voltak. A sváb kislányok haját rendkívül szorosan hátrafésülték és a keletkezett copfot fésűvel magasra feltűzték. A serdülõ lányok haját fonott kontyba tűzték, amelyet a környéken egyedülálló "haubli" takart. Az asszonyok a haublira egy selyembõl készült, nagyméretű rojtozott kendõt kötöttek az ún. "ufsetztichl"-t.
A mözsi népviselet végsõ formájának kialakulásában a falusi varrónõk, - akik egyben öltöztetõk is voltak, - és a falu lakói egyaránt fontos szerepet játszottak. A varrónõk közül a legjelentõsebb a szlovák származású Makovics Jánosné (Pruzsina Éva) volt, aki a '30-as években egy új ruhadarabot hozott divatba, egy selyem kabátkát az ún. "Tschurak"-at, amelyet a nõk és a kislányok templomba viseltek. Ugyanebben az idõben egy fiatal sváb asszony is divatot alkotott. A sűrűn berakott 6-10 szélbõl készült szoknyákra préseléssel egy 8-10 cm széles derékszögű fodrot készített, és ebben elõször a farsang idején jelent meg. Ezáltal a falu a "fodros Léna" nevet adta neki, amelyet a haláláig viselt.
A nõk és a férfiak - kint és bent egyaránt - kézzel kötött gyapjúcipõt, "pacskert", vagy bõrpapucsot, "slápát" viseltek. Az istállóban végzett munkához és rossz idõben kényelmetlen facipõt, "klumpát" használtak. A lányok és asszonyok ünnepnapokon fehér, munkanapokon színes, mintákban gazdag, kézzel kötött harisnyát hordtak.
A mözsi népviselet kitűnõen tükrözte az életkort is. A kisgyermekeket nemre való tekintet nélkül kezelték. A kisfiúk és kislányok egyaránt fehér sapkácskát, blúzt, vállkendõt és szoknyát viseltek. A fiúk 3-4 évesen kaptak elõször nadrágot. A 15-18 éves lányok házasulandónak, a 30-40 közöttiek fiatalasszonynak, 40 felett már öregasszonynak számítottak. A népviselet korkülönbségre utaló jelei leginkább a ruha színeiben és a fejdíszekben voltak észrevehetõk. Az életkoron kívül a népviselet tükre volt a vagyoni helyzetnek is, az anyagok minõsége, az alsószoknyák száma, a ruhadíszítés jelezte a szegénységet vagy a jólétet.

Összeállította: Koncz Jánosné

A mözsi nemzetiségek múltja és jelene

A mözsi nemzetiségek múltja és jelene

Mára már nem kopognak klumpák Mözs fõutcájának járdáin. Nem hallatszik a csurakos, haublis, sok szoknyás lányok kacagása a vasárnapi litániáról hazafelé és nem zörögnek a szekerek félfenekű fahordókkal megrakva, a Mözsi-hegyre szüretelni. Mindez lassan-lassan a múltba lép át, még akkor is, ha vannak még néhányan, akik hordtak a klumpában gyapjú pacskert, ettek házi kemencében sült kenyeret, és mondták még németül vagy tótul az édesanyjuknak: anyám szeretlek...
Tengernyi emlék él bennünk és körülöttünk. Ezeknek hosszú sora vált láthatatlan, de erõs építõkövévé jellemünknek, vérmérsékletünknek, nemzeti identitásunknak, hétköznapi emberségünknek. Mindezen emlékek közé tartozik Mözs egykori nemzetiségi tarkasága is. Az a nyilvánvaló tény, hogy Mözs község újkori történelme során sohasem volt igazán magyar falu, hogy elõbb volt szlovák, vagy ahogy akkor mondták, tót, hogy aztán német többségű legyen, végül, hogy ez is megfordulhasson, mára a magyarok mellé a cigányokat is a legfontosabb nemzetiségek közé sorolva.
Hogy milyen volt egykor mözsi nemzetiséginek lenni?

EmlékműII. Világháborús emlékmű

A németség

E sort, egykori meghatározó számarányukat tekintve, a németséggel kell kezdeni.
A németséggel, ami igen tarka eredete ellenére - csaknem az egész történelmi Németországból települtek ide - sajátos viseletet alakított itt ki és egyedinek mondható dialektust beszélt. Vagyis összekovácsolódott. Hogy mennyien voltak a kitelepítés elõtt? Mértékadó források szerint a falu valamivel több mint kétharmada volt német, amit a ránk maradt egykori birtokviszonyok is tükröznek. Eszerint Mözsön a kitelepítés elõtt, 1968 kat. hold föld volt a németség kezén, míg a magyarok, (ideértve az elmagyarosodott szlovákokat is) 483 hold földön gazdálkodhattak. Hogy milyen lehetett ez a világ?
Minderrõl Koleszár Ferencné, Schauber Éva mesél.
- Elõször talán azt kéne elmondani, hogy itt mindig is békesség volt. Vagyis nagyon sokáig az. Hogy meddig? Amíg hagyták. Amíg a kitelepítés szörnyűségei mindezt az idilli létet derékba nem törték. Mert 1946-tól szinte az egész mözsi németség földönfutóvá lett. Az akkori hatalom ugyanis - nemzetközi nyomásra - az egész magyarországi németséget a határon kívül akarta látni.
Apám elbeszélései elevenen õrzik bennem ennek a kornak szörnyű embertelenségeit, azt az idõt, amikor a hivatal az emberi sorsokat csak aktaként kezelte, és amelyben a nemzetiségi probléma csak vagonkérdést jelentett. Némi kézipoggyásszal hazát, házat, istállót és földet hátrahagyva kellett új életet kezdeniök egy vesztett háború után, egy ismeretlen világba indulva. De nem mindenki ment el. Sokan a szekszárdi szõlõhegy tanyái közt bújtak el, néhányan a környék magyarlakta településein próbáltak észrevétlenné válni, a lényeg azonban az, hogy az eredeti németségnek mindössze 20-25%-a maradhatott itt, de õk sem a saját házaikban. Ez a jogfosztottság több évig tartott és csak 1949-ben jutott nyugvópontra. Ekkorra azonban már minden mözsi német házban lakott valaki. Valaki más. Egykori visszaemlékezésekben még ma is drámába illenek azok a konfliktusok, ahogy a kitelepítettek és a jövevények egymás mellé kerültek. Az emberiesség szép példája volt az, amikor a feltörekvõ rend által szentesített új tulajdonos ideiglenesen a „házába" fogadta a közben elõkerült régit. De sajnos ellenkezõ elõjelű történeteket is mesélhetnénk. De minek? Amit az igazságszolgáltatás eszközeivel megoldhatatlan volt, azt mára megoldotta a múló idõ.
- Hallatszik még Mözsön német szó?
- Hát, nem nagyon. Lassan a két kezemen megszámolhatom, hogy hányan értik még a mözsi dialektust. A helyi németség emléke - ha nem vigyázunk rá - lassan tárgyi emlékké, múzeummá merevedik: ruhák, szerszámok, házak, bútorok... lassan csak ezek maradnak.
- Nincs is ami ebbõl a szempontból elõre mutatna?
- De van. És itt a magam részérõl nagyon dicséretesnek tartom a Mözsi Zöldkert Óvoda kezdeményezését, a német nyelvű csoportokkal - a nyelvre ebben a korban a legfogékonyabbak a gyerekek - és amely folyamat jó lenne, ha az iskolában is ilyen intenzitással folytatódna. Ezen a téren látok még tennivalót. Aztán nagyon nagy szerep jut ebben még az 1991-ben alakult Német Nemzetiségi Klubnak és az azon belül létrejött Német Nemzetiségi Tánccsoportnak. Õk igazán sokat tesznek. Munkájuk során szinte haló porából éled újra valami.
- A családjáról is mondana valamit?
- Szüleim tõsgyökeres mözsi svábok, aminek következtében sajnos mi is ki lettünk telepítve. Amikor pedig visszajöttünk édesapám jó pénzért volt kénytelen házat venni itt. Jellemzõ e kor embereire és korszellemre, hogy apám vehetett volna kitelepített házat is (a másét), de inkább a forgalmi érték többszörösét fizette ki, hogy újra mözsi, saját (és tisztességes) otthonunk legyen.

MalomMözsi Malom

A tótok

„Pri Trencsaszkom mosztje,
pekna trava rasztje
pekna izelena,
as vise kolena." - énekli az õsi mözsi népdal, amely még akkor született, amikor a mözsi tót lányok és fiúk õsapái a szép trencséni mezõn gázolhattak a térdig érõ zöld fűben. Trencsén pedig (a ma szlovákiai) Nyitra megyében van, olyan távol, hogy nem is Magyarországgal, hanem Lengyelországgal határos... Hát innen jöttek. Az 1700-as évek elején, majd háromszáz éve, egyenként és csoportosan, szökdösve, méghozzá tutajokon. Hogy miért jöttek és miért szöktek? Mert kevés volt a föld és sok a robot, amibõl itt volt bõven, méghozzá három évig adómentesen. Hogy az ottani földesúr mit szólt ehhez? Azt sejthetjük abból az akkor született törvénybõl, ami a szökött és megtalált jobbágyot még harminc év múlva is visszatoloncolta.
Õk volta az elsõ telepesei Mözsnek, az 1600-as évek falupusztító, háborúktól vérzivataros évtizedei után. Még száz-százötven évvel ezelõtt is minden, a fõutcán lévõ ház, tót ház volt - a német telepesek késõbb csak ezen kívül építhettek - hogy aztán ez utóbbiak többségre jutván, szívós szorgalmuk révén változtassák svábosra a település arcát.
Az 1880-as népszámlálás még 528 magát szlováknak mondó lakost talál Mözsön, ez az akkori lakosság 30%-a volt. 1915-ig szólt tótul is a templomban a mise, amely nyelvet mára már csak a nagyon öregek beszélik.
Doszpod Józsefné Varga Mária 1932-ben született Mözsön. Õ még az óvodában tanult meg magyarul és az iskolások közt németül, mert a dédszülei, akik a legtöbbet vigyáztak rá, csak szlovák a nyelven beszéltek hozzá. A réges-régi tót arcú Mözsrõl azonban már õ is csak hallomásból tud, beszélgetésünkben õseit idézi.
- Hogy mire emlékszem kisgyermekkoromból? Hát arra, hogy külön ültek a templomban a németek és a tótok, hogy másképp hordták a viseletüket és a hajukat a lányok, és hogy mözsi német fiú csak nagyon ritkán vett el tót lányt. De azért ilyen is elõfordult, ami azonban ilyenkor azzal járt, hogy a fiúnak is meg kellett tanulnia szlovákul. Arra is emlékszem, hogy a báljaikat is külön tartották.
- Ez a különállás az élet hétköznapi dolgaira is kiterjedt?
- Nem, mert amúgy békesség és együttműködés volt a faluban, ez a másság inkább csak kulturális volt. A maguk módján tisztelték és szerették egymást. Hogy mondjak egy példát is erre? Én már nagylányként éltem végig a német kitelepítést, és elmondhatom, hogy az egész falut - beleértve a szlovákokat is - mélyen megrendítette ez a dolog. Velük sírtunk és szomorkodtunk és még az állomásra is vittünk ki élelmet nekik.
- Az ezt megelõzõ háború sem gerjesztet ellentéteket?
- Nem. Sõt, az oroszok bejövetele után - akik közül sokat szállásoltak el a faluban - velük szót értve, igyekeztünk az egész falu hasznára lenni. Mi ugyanis tudtunk beszélni velük. Hozzánk is két ukrán tisztet szállásoltak be, az õ nyelvük pedig még az orosznál is közelebb állt a szlovákhoz. Nagyon örültek, hogy szót érthettek velünk. Kettejük közül az egyik elesett késõbb, a másik, a háború végén való visszavonulásukkor útba ejtette Mözst, hogy megköszönje, hogy olyan jók voltunk hozzá.
- Mi maradt meg mára az egykori többnemzetiségű faluból?
- Hát, nem sok. A nyelv elhalt, a viselet kikopott, a németség kitelepült, a szlovákság pedig javarészt feloldódott a magyar környezetben. Talán egy dolog õrzi még a múltat. A nevek, a családnevek.
- Tudna is ezek közül néhány jellegzetesen mözsi tót nemzetséget felsorolni?
- Hát, a teljesség igénye nélkül (csak meg ne sértõdjön az, akit kifelejtek) ilyen nevek õrzik még a szlovák eredetet, hogy Doszpod, Kvanduk, Pruzsina, Petrás, Pekarik, Makovics, Varga, Szegedi, Tornóczky, Lehoczky, Szeleczky, Kutnyánszky stb.
- Amikor 1947-ben a felvidékiek jöttek a lakosságcsere egyezmény keretén belül, a mözsi szlovákok is „haza" mehettek volna. Nem akartak?
- Egy ember sem jelentkezett erre. Nekünk akkorra már rég ez volt az otthonunk és a hazánk.


A székelység

A székelység a keleti Kárpátok szegélyén élõ magyar népcsoport. Sok évszázados feladatuk a keleti gyepű, az ottani országhatár védelme volt. A besenyõkkel, kunokkal, tatárral, törökkel stb. vívott évszázados küzdelmeik igazi katonanéppé tette õket. Közösségi szervezeteik is erre épültek, amiért a mindenkori uralkodótól kiváltságokat élveztek. Így volt ez egészen 1763-ig, vagyis addig, amíg Mária Trézia ezeket az elõjogokat meg nem nyirbálta, amik közül a legfájdalmasabb veszteség akkor érte õket, amikor a katonai kiváltságaikat veszítették el. Vagyis azt, hogy itteni szolgálataik miatt felmentést élveztek a császári hadseregben való katonáskodás alól. A jogfosztás óriási ellenállásba ütközött, amit a hatalom véres kézzel, igen keményen vert le. Ez volt a „Madéfalvi veszedelem". Ekkor közülük sokan - fõleg fiatalok - úgy érezték, hogy a továbbra is fenyegetõ terror és jogfosztottság elõl, legjobb, ha az országhatáron kívülre szöknek. És a Kárpátok túlsó oldalára, sõt még annál is messzebbre költöztek. Ennek a kirajzásnak az eredményeképpen jött létre az a Jászvásár (ma Jasi) környéki településcsoport, ami „bukovinai székely falvak" néven vált ismertté. Történelmi vesszõfutásuk azonban ezzel még nem ért véget, mert viszonylagos nyugalmuk csak Trianonig tartott, amikortól az Erdéllyel is megnövekedett új román állam nacionalista vezetése, ezeket a szórványban lévõ kis magyar területeket veszélyeztette a legjobban. Ezt a két világháború közti Magyarország vezetõi is jól látták. Ezért ajánlotta fel a háborús Horthy kormány nekik, hogyha akarnak, települjenek vissza az anyaországba. Akartak. Több tízezer ember kerekedett fel ekkor, hogy szekereken és gyalog Magyarországra jöjjön. Elõször a visszafoglalt Bácskában telepítették le õket. Alig melegedtek azonban itt meg, amikorra változott a hadi helyzet, és Bácska újra jugoszláv kézre került. Így tovább itt sem maradhattak. A szekérkaravánok újra útnak indultak és több hónapnyi, vargabetűktõl sem mentes hányattatás után, a Tolna megyei Völgységben, Bonyhád környékén, a kitelepített sváb falvakban találtak új hazára. A székely betelepülés tehát Tolnára és Mözsre nem közvetlenül történt. Az itteni, üresen álló német házakat ugyanis többnyire felvidéki telepesek kapták, de a nyugvópontra még sokáig nem jutó belsõ népmozgás ezután is sok családot sodort ide. Fõleg a frissen újratelepült völgységi falvakból.
- Hány székely család élhet Mözsön? - kérdezem Domokos Lõrinc építészmérnököt, a helyi székelység egyik szószólóját, a „Hargita" Székely Néptánc Együttes vezetõjét.
- Pontos adatunk nincs errõl, de én száz körülire tenném azoknak a székely családoknak a számát, akik Tolnán és Mözsön telepedtek le.
- A Domokos család honnan érkezett?
- Közvetlenül Bonyhádról, de azt megelõzõen a bukovinai Hadikfalváról származunk.
- A betelepülés óta eltelt jó ötven év. Tudja-e õrizni ez a népcsoport kultúráját, hagyományait, székely identitását?
- Ez sok mindenen múlik. És talán nem szép amit mondok, de mára, legalábbis részben ez is pénzkérdés. Van néprajzi gyűjteményünk, de nincs helyiségünk hozzá, volt és talán lesz is tánccsoportunk, amihez zenészek, hangszerek, ruhák kellenének és mindehhez fellépési lehetõség, amikhez mind több és több anyagi forrás kellene.
- És a lelkesedés? Ez nem segít át a kátyúkon?
- Sok áldozatkész idõs ember nevét sorolhatnám itt fel, mint például Ferencz Mártonné és Fazekas Pálné, Erzsi néniékét, de a fiatalokat ma mintha más foglalkoztatná. Ezen pedig csak a család megtartó ereje és a jó példa segíthet.


A romák

Mözs legújabb kori arcán egy új vonás kezd állandósulni, ez pedig a roma lakosság egyre növekvõbb jelenléte. Hogy ez országos korjelenség? Az is. Az a tény azonban, hogy néhány emberöltõ alatt itt ,Mözsön is, a szórványosból jelentõs nemzetiséggé nõttek, figyelemre méltó.
Minderrõl helyi képviselõjükkel, idõsebb Boros Gyuláné, Remíniusz Emíliával beszélgetek.
- Milyen név ez a Remíniusz?
- Úgy tudom, hogy a családunk görög származású, de az apám és családja németül is beszélt. - Köszörűs cigányok vagyunk és úgy tudom, hogy egykor az egész nagycsaládunk beszélte a német nyelvet.
- Akkor maga nem is tõsgyökeres mözsi?
- Hát, ha úgy vesszük, nem egészen, de mivel már több évtizede lakom itt, mindenben idetartozónak érzem magam. Különben a családunk szétszóródott - én még Veszprém megyében születtem - de van, több évtizede nem látott testvérem, aki a nyugati határszélen lakik.
- Jellemzõ ez a betelepültség a mözsi cigányságra?
- Vagyunk páran ilyenek is, de nem ez a jellemzõ. És ezzel kapcsolatban mondok egy érdekes dolgot magának most. A mözsi cigányság majdnem kilencven százaléka két dédanyától származik. Ha jól megvizsgálja a mözsi roma neveket, látni fogja, hogy szinte mindenki Horváth vagy Boros. Én még ismertem a Juli nénit, akinek huszonkét gyereke volt, és a Kati nénit is, aki szintén tizen felüli gyereket nevelt fel. Pár évtizeddel ezelõtt szinte csak ez a két cigány család élt itt. Ma három utca, a Széchenyi, a Gyöngyvirág és az Árpád utca van velük tele. Sok a rokonházasság, ami genetikailag nem elõnyös. Hogy hányan lehetünk? Pontos statisztikám nincs róla, de háromszáznál valamivel többen.
- Milyennek látja a cigányság helyzetét itt? Van cigánykérdés Mözsön?
- Kimondottan cigánykérdés nincs, ami persze nem jelenti azt, hogy minden rendben lenne. Nagyon nagy a munkanélküliség, aminek folytán a cigánylakosság segélyekbõl él. Úgy, ahogy. A baj, tudja az, hogy tanulhat, igyekezhet az ember gyereke, de a „C" betű akkor is a hátán marad. Ezért, ha teszem azt, egy munkára két ember jelentkezik, egy cigány meg egy magyar, akkor biztos hogy a magyart veszik fel.
- És mit lehetne ez ellen tenni?
- Helyi szinten nem sokat. A legtöbb amit megtehet az ember, hogy ennek ellenére is taníttatja a gyerekeit is bízik egy jobb jövõben.
- Van kialakulóban valamiféle cigány értelmiség?
- Ilyen még itt nincs, de már sok romának van tanult szakma a kezében. Én is angol nõi szabó vagyok. Boros Julika az, akirõl úgy tudom, hogy jogásznak tanul.
- Milyen a lakosság többségi részéhez a viszonyuk?
- Ahogy tudom, itt mindig békesség volt cigányok és magyarok között és remélem ez továbbra is így marad.


A felvidékiek

Még el sem ült a háború zaja, amikorra újabb vészterhes felhõket sodort a történelem vihara a felvidéki magyarok feje fölé. Jogfosztó törvény még nem volt, de Benes, akkori csehszlovák államelnök már nem kertelt, amikor ezt mondta: „kisebbségeinknek ma egyetlen jogot biztosítunk, a tõlünk való eltávozás jogát. Potsdam, a németek kérdését megoldotta..., ami a magyarokat illeti..., legalább négyszázezer magyarnak kell tõlünk elmennie. Az akció akkor sikerülhet, ha a szlovákság is akarja."
Ez egyenes beszéd volt.
Ma sokat hallunk az úgynevezett Benes dekrétumokról, ez a néhány mondat világosan mutat rá azok lényegére. A dekrétumok megjelenése egybe esett a nagyhatalmak potsdami tanácskozásával, amelyen csak egy hajszálon (de legalábbis az Amerikai Egyesült Államok egyet nem értésén) múlott, hogy az egész, több százezres felvidéki magyarság - a szudéta németek példájára - nem lett egy tömbben áttelepítve.
De ezzel az ügy még nem lett lezárva, mert ha innentõl nemzetközi jóváhagyásokkal nem is lehetett a magyarokat a határon túlra dobni, mindezt el lehetett érni úgy is, hogy a jogaitól megfosztott, emberi méltóságában mélyen megalázott, és minden dolgában ellehetetlenülõ lakosság „önként" akarjon onnan eljönni. És még egy dolgot lehetett tenni. Lehetett az akkori magyar hatalommal, egy tartalmában, csehszlovák részrõl soha be nem tartott, már a születése pillanatában hazug és szemforgató „lakosságcsere egyezmény"-t kötni. Az egyezményt 1946 február 27-én írták alá, amely dokumentummal a csehszlovák fél elérte a célját.
Hát ezzel kezdõdött.
A Tolnára és Mözsre érkezett felvidékiek nem egészen önként érkeztek. Egész járásokat, városokat és falvakat „rostáltak" ugyanis át, hogy az önként jelentkezõk sovány táborát hatalmas tömeggé tegyék a számukra nem kívánatos elemekkel. És ami ebben a dologban a legalantasabb volt, az a mód, ahogy elsõsorban a nagy házzal, vagy jelentõs földingatlannal rendelkezõk kerültek fel a listákra. És az értelmiség.
A kilencvenéves Méri Sándor tanító, Fél községbõl érkezett Mözsre. Fél község a Pozsony megyei, Somorjai járás 2300 lelkes faluja volt, 14 kilométerre a határt jelentõ Dunától. Sanyi bácsi és családja õsidõk óta itt élt.
- A dolog azzal kezdõdött, hogy 1947 tavaszán kaptam egy öt soros rövid levelet az iskolai elöljáróságtól, hogy magyar származásom miatt nem alkalmazhatnak tovább. Én akkor már kilenc éve, '38 óta ott tanítottam. De nem csak a tanítók jártak így, hanem az egész felvidéki magyar értelmiség, akiket hozzám hasonlóan, egy tollvonással az utcára löktek. Ekkor én már tudtam, éreztem, hogy nekem itt nem lesz maradásom.
- Hogy történt az áttelepülés?
- Az ingóságainkat elvihettük, én és a családom - már nõs voltam ekkor - két vagont pakoltunk meg. Öt család indított egy szerelvényt. Mi a Sziegl, Molnár és Horváth családokkal jöttünk. 1947. szeptember 27-én vagoníroztunk be és október 1-jén érkeztünk Mözsre.
- Tudták, hogy ide jönnek?
- Dehogy tudtuk! Csak annyit, hogy Magyarországra. És valójában nem is Mözs volt a számunkra eredetileg kijelölt célállomás.
- Hanem?
- A mi szerelvényünk Szekszárdra érkezett, és engem meg apósomékat a Decsi-szállások tanyáira akartak telepíteni, ami ellen én erélyesen tiltakoztam. Én tanító vagyok és nem földműves! Mit keresnék én ott? Így kerültem aztán Mözsre, apósomék meg Mórágyra.
- Maguk voltak az elsõ mözsi telepesek?
- Nem, mert a Negyedrõl valók, úgy húsz-huszonöt családnyian már itt voltak.
- Tudja kié volt a ház amelyikben lakik?
- Igen. Kenéz (korábban Kneller) Jánosé, aki meg is várt. Bútorai még az elsõszobában voltak...
- Sanyi bácsinak sikerült-e mözsivé lenni az elmúlt csaknem hatvan év alatt?
- Tudja, én már harminchárom éves voltam 1947-ben akkor, amivel nem azt mondom, hogy nem tudtam gyökeret verni itt, de az én otthonom az azért ott maradt.
- Milyen gyakran fordul meg azóta volt szülõföldjén? Egyáltalán járnak még oda?
- 1956-ig nem volt útlevelünk. Az idõ alatt kétszer szöktem át a Dunán. Azóta évente megyünk, néha kétszer is. Hogy majdnem hatvan év telt el azóta? Lehet. De én ha azt mondom, hogy „haza" megyek, akkor csak a Felvidékre gondolok.

Összeállította: Koncz Ádám

Mitől is lettünk sárgalábúak?

Mitől is lettünk sárgalábúak?

Egy régi szállóige a mai tudomány tükrében.

Az én sárgalábúságom egészen óvodás koromig nyúlik vissza, amikor egy (ha jól emlékszem faddi származású) kispajtásom - nyílván szülői indíttatásra - lesárgalábúzta az egész nagycsoportot. Hogy mennyi homokot evett meg ezért önérzetes óvódás társaim válaszlépéseként, arra már nem emlékszem, arra azonban annál jobban, hogy mennyire megütköztem ezt követően azon, elmesélvén felnőtt körben is az esetet, amire a nagyok azt válaszolták, hogy persze, hogy sárgalábúak vagytok, vagyunk mi tolnaiak mindnyájan. (A faddi gyereknek azért mondd meg, hogy a gugás nénikéjét csúfolja legközelebb.) És elmesélték a történetet a tolnaiakról, a bárkáról és bárkába beférni sehogyan sem akaró tojásokról.
Hogy léteztek-e ezek az agyalágyult hajósok, akik a fáma szerint betaposták volna a tojást, persze senki sem hitte komolyan, de a szállóigévé erősödött szájhagyományt mára sehol sem lehet kihagyni, ahol faddiak, mözsiek, bogyiszlóiak dolgoznak tolnaiakkal egy munkahelyen. Főleg ha ők vannak többségben.
Tehát sárgalábúak vagyunk és kész, könyveltem el életem nagyobbik részében, egészen a közelmúltig, igazi okát, magyarázatát, ne adj' Isten történeti eredetét nem csak nem keresve, hanem nem is sejtve. Egészen a közelmúltig. Ekkor jött közbe a véletlen. Vagyis egy véletlen találkozás a Tolnán született, de Passauban élő Ganczer Antal, nyugalmazott hajóskapitánnyal, aki gazdag tapasztalatú életéből említett fel egy esetet, miszerint ő már Tolnán kívül is hallott sárgalábúakról. Hogy hol? És innen roppant érdekes a dolog: a tolnaiak egy jó részének eredetét (is) kijelölő sváb óhazából, Breisgauból.
Arról, hogy belőlük lettek a tolnai priszkájerek (tolnai sváb dialektusban a Breisgau, azaz Priszkauból valók), Ganczer Toncsi bácsi nyomán már leírtuk e lap hasábjain. (Tolnai Hírlap) Azóta azonban újabb felfedezések születtek!
Schmidt Péter szigetszentmiklósi olvasónk - aki bárhol is lakjék, lelkében örökre tolnai marad - hívott fel nem sokkal azután hogy olvasta írásomat, és lelkendezve újságolta, hogy rákeresett az Interneten erre a szóra, hogy „gelbfüßler" (sárgalábú), ami nem várt eredményt hozott. Dőlt rá az információ! Természetesen németül, a német folklór hatalmas tárházából, tucatnyi adattal, némely esetben tudományos igénnyel feldolgozva. Vagyis nagyon rövid időn belül nyilvánvalóvá lett számára, hogy a „sárgalábúság" nem velünk született tolnai specialitás, hanem a bevándorlás előtti régmúltból hozott, (talán) középkori bélyeg, amit - és ez is nagyon érdekes - nem csak mi viselünk.
A sok adatközlő közül a legfigyelemreméltóbb Rudolf Post idevágó dolgozata, amit a Freiburgi Egyetem Germanisztikai Tanszékének tanáraként tett közé az Interneten.
Kutatásaiból az derül ki, hogy az első sárgalábúnak nevezett személyek egészen biztosan svábok voltak. A szó legszorosabb etnikai értelmében. De kik is ezek a svábok és hol éltek valaha? Ha nem alkarunk egészen visszamenni a népvándorlás koráig, amelynek során a svábok Észak-Európából vándoroltak le a mostani dél-délnyugat németországi területekre, akkor azt kell mondanunk, hogy azokat a németeket hívják így, akik egy jól körülhatárolható folklórral és nyelvjárással elkülöníthetően, a mai Baden-Würtenberg tartománynak, főleg a würtenbergi részén éltek-élnek. Mivel azonban e tartományi határok nem túl régiek, „csak" a napóleoni háborúk után merevedtek a mai formájukba, ezek legfeljebb közigazgatási, de semmiképp sem etnikai határnak tekinthetők. Így fordulhat elő, hogy találunk ősi sváb csoportokat Svájcban, Elzászban és Pfalzban is.

De térjünk a tárgyra.
Az első írásos említését e kifejezésnek Post tanár úr szerint Johann Fischartnál találjuk, aki 1582-ben megjelent, „Gargantua" című művében csipkelődő gúnnyal már sárgalábúaknak nevezi a svábokat. Hogy miért, az nem derül ki belőle. Szintén találkozunk ezzel az elmarasztaló kifejezéssel Sebastian Sailer, 1756-ban „A hét sváb" címmel kiadott munkájában, amit már közszájon forgó jelzőként említ és magyarázatot is próbál hozzá kreálni. E szerint a svábság, mint a németség egyik legszegényebb nációja, még ezidőtájt is többnyire mezítláb, „sárgalábon" járt.
Ennél sokkal figyelemreméltóbb említést és magyarázatot találunk Ludwig Auerbachnál, 1827-ből, aki már egy konkrétabb közösséget, a bopfingeni svábokat nevezi sárgalábúaknak. Hogy miért? És a tolnaiak most figyeljenek! Mert a szerző „A hét sváb háborúja" című művében leír egy történetet, miszerint a bopfingeni herceg alattvalói betaposták a kocsiba a herceg tojásadóját.
De találunk megfejtéskísérletet 1831-ből Christoph Schimidnél, aki a würtenbergi szőlészek, hagyományosan viselt, sárgaszínű szarvasbőr nadrágjában véli megtalálni a magyarázatot, de azt sem zárja ki, hogy az itt verbuvált német seregek egyenruhájának sárga nadrágjában van a megoldás kulcsa.
Aztán találkozhatunk ezzel a kifejezéssel Johannes Firmenichnél, aki egy állításában kiemeli, hogy a többi svábokkal ellentétben a Ries városában lakók nem sárgalábúak. Hogy miért nem, azzal adós marad.
De fellelhetjük ezt a jelzőt Andreas Schnellernél is, aki az 1872-ben kiadott, általa szerkesztett Bayerische Wörterbuchban is említést tesz erről, ahogy még hosszan sorolhatnánk Post tanár úr irodalmi hivatkozásait, ahol találkozott ezzel a kifejezéssel. Felsorolásuk nem férne be e cikkbe, ezért a számunkra nem sokat mondó német nevek közül, talán csak az ismertebb Grimm testvéreket emelhetnénk ki, akik szintén lesárgalábuzták a svábokat.
De ennél számunkra sokkal figyelemre méltóbb az, ahogy ezek a sárgalábú svábok szerteszét rajozva a nagyvilágba, hagyománykincsükben magukkal vitték sárgalábú identitásukat is. Meghökkentő olvashatni, hogy Rudolf Post, a világnémetség folklórjának analízisekor talált sárgalábúakat a szerbiai Vajdaságban, az ukrajnai Besszarábiában, az orosz Ogyesszában, sőt még a Kazahsztánban élő németek között is! De az is nagyon érdekes, hogy a legtöbb helyen, a helyi sajtosságokhoz idomulva él tovább a tojástaposás egykori emléke, ami egyben ősiségére is utal. Így a Volga menti németek népi emlékezete szerint, elődeik a cárnak küldött tojást taposták össze...

Hogy ezek a közösségek mind a bopfingeni herceg alattvalóinak mai utódai lennének? Nehezen hihető. Sokkal valószínűbb, hogy egy valaha pár emberen, vagy kisközösségen megragadt csúfnév nőtt, dagadt nép-nemzeti bélyeggé, ami bizonyára nem csak az élcelődésre volt alkalmas, hanem minden bizonnyal jól jellemezte, kifejezte egy embertípus (itt a svábság) gondolkodásmódját, lelkületét.

Hogy e dolgozat, nekünk tolnaiaknak mit jelent? Sokat! Először is azt, hogy nagyon valószínűsíthetően tényleg megtörtént a tojástaposás. Még ha nem is úgy, nem is ott, és nem is akkor. Hogy volt egy nép - és ezt büszkén vállalnám - amelyik el tudta érni, hogy gőgös földesura egyszer egy egész kocsi tojásrántottát ehessen, nem kis kajánsággal adva meg „a császárnak, ami a császáré", olyan adót fizetve, amiben nem volt köszönet.
Vagyis mai szlenggel összefoglalva, mi sem vagyunk piskóták, de hogy már a régi öregek is ilyen nagy francok lettek volna? Így már nem szégyellem, hogy sárgalábú vagyok!
És itt van szerencsém bejelenteni, hogy egy tolnai sárgalábúakból álló baráti kör készül Németországba, a würtenbergi Freiburgba és a Neckar folyó környékére - talán Bopfingenbe is eljutnak majd a tojásnyomon - hogy ami Juliánusz barátnak sikerült magyar részről, azzal ők is megpróbálkozzanak, nyugat felé.
Várjuk a folytatást!

Koncz Ádám

Régi tolnai képeslapok

Régi tolnai képeslapok

Keresés a HUNGARICANA rendszerében

Kép

A mözsi településrész régi képeslapokon.

 

Fesztiválok Tolnán

Fesztiválok Tolnán

Számos nagyobb, évrõl évre visszatérõ rendezvény színesíti a település életét, a programok között több is akad, amely nem csak a tolnaiakat, hanem a máshol élõket is vonzza.

 

Az állami ünnepek közül Tolnán kiemelkedik március 15., hiszen hagyományosan ez alkalomból adják át a helyi pro urbe kitüntetéseket. Az utóbbi években a pedagógusnapi rendezvények rangját emeli az év pedagógusa kitüntetés átadása. Az ünneplésre, szórakozásra kitûnõ teret biztosít az önkormányzat által rendbe hozott Duna-part, ahol a majálisokat és a legnagyobb szabású tolnai rendezvénysorozatot, az idén már tizenharmadik alkalommal megrendezett Thelena Fesztivált tartják. Ez idõ alatt kerül sor az augusztus 20-i aratóünnepre és a néhány éve bevezetett elszármazottak találkozójára. A városi sportcsarnok a helyszíne az idõsek napi ünnepségnek, amely mindig sok száz résztvevõvel zajlik. A település egy országosan egyedülálló rendezvénysorozattal is büszkélkedhet: az Egész-ség Hónap programjai alkalmából több mint egy évtizede sokan látogatnak Tolnára más településekrõl is.

 

Tolna MTV Főtér műsora 2008.02.03

Tolna MTV Főtér műsora 2008.02.03

A Magyar Televízió Főtér stábja egy héten keresztül Tolnán forgatott. Kovács Róbert és csapata kitűnően bemutatja városunk műemlékeit, nevezetességeit és különböző hagyományait.

Tekintse meg a sugárzott műsort.

(A műsor megtekinthető teljes egészében ill. az egyes szereplők / témák szerint is. Jó szórakozást :)

VárosunkrólJelképek
A város története
MűemlékeinkVárosi értéktárKörnyezetvédelmi programFenntartható fejlődésDíjazottakTestvérvárosokKiadványok városunkrólTolnai Hírlap